Napló 5: Életünk és további terveink Fatehpurban

Németh Júlia és Pálúr Tamás

Fatehpur

2010.01.01. péntek

Már hetek óta foglalkoztat minket a hosszabbítás gondolata. Annak idején többen is javasolták, hogy ha lehet, maradjunk legalább 9 hónapig, ami hatékonyabbá tenné mind a tényleges segítségünket, mind a befektetett energiát és forrásokat. Eredetileg, óvatosságból, mi nem mertünk fél évnél nagyobb távlatokban tervezni, hiszen a környezet nagyon más – mostani szemmel nézve szinte nem is tudtuk, mire vállalkozunk –, és 6 hónap is hosszú idő kiszakadni az otthoni civil életből. A válság miatt az adományok is nehezebben folytak be, emberileg biztonságosabb volt a rövidebb idővel tervezni. Végül, a munkavállalási vízum elutasítása és a 6 hónapos turista vízum egyértelműen bekorlátozta a mozgásterünket.
Most azonban, hogy túl vagyunk a tervezett idő kétharmadán és a fatehpuri idő felén, már hajlanánk arra, hogy meghosszabbítsuk kinttartózkodásunkat 3 hónappal. Egyeztetve Sujithékkal arra jutottunk, hogy a sokféle átmeneti helyzet (pl. szabadságolások) miatt is még eredményesebbé tudnánk tenni az elkezdett projektjeinket és szívesen vennék, ha maradnánk (Sujith áprilisban megint elutazik egy hosszabb időre, most egy továbbképzésre). Egyeztettünk a Missziói Osztállyal is (főnökünkkel, P. Tóthné Szakács Zitával) a további költségekről és a várható adományokról, ahonnan szintén biztatást kaptunk. Így már biztonsággal tudnánk vállalni azt, hogy kitöltsük a Missziói Osztály által „B” verzióként kilátásba helyezett 9 hó-napos kiküldetést. Újabb turista vízum igénylésével itt tudnánk tölteni még 3 hónapot.
Kaptunk néhány vállalást további adományokra és várunk még segítséget – kinek-kinek a lehetőségei szerint.

„Szelektív hulladékgyűjtés” Indiában

Bárhol jártunk eddig az országban, a hulladékkezelés és a környezetszennyezés mindenhol nagy probléma. A háztartási szemét elszállítása központilag megoldatlan. A naponta keletkező hulladékot ki-ki a legközelebbi árokba, szemétdombra, útszélére, szakadékba önti és a többit rábízza a természetre. És itt kezdődik a „szelektív hulladékkezelés”: a legszegényebbek a szemétkupacokon turkálva kiválogatják a papírt, a műanyagot és bizonyos üvegeket, amit vélhetően értékesíteni tudnak; a zöldség- és gyümölcshéjat, az ételmaradékokat pedig a majmok, tehenek, kecskék, disznók, kutyák, madarak túrják ki maguknak. (Ilyen körülmények között vajon mennyi mérgező anyagot tartalmazhat a tehéntej, bivalytej vagy a levágott állatok húsa.) Az összes többi pedig vagy egy faluszéli szemétdombra kerül, vagy egyszerűen elégetik.
      
A leggyakoribb az, hogy az utcán, házak mellett rendszeresen meggyújtják az összegyűlt szemétkupacot, ami be is teríti a jellemző szélcsendben a környéket torokszorító füsttel. Sajnos a kórházainknál is ez a gyakorlat. A kiotói és koppenhágai klímacsúcsokon India büszkélkedik alacsony széndioxid kibocsátásával és kvótájával, de a valóságos hétköznapi környezetszennyezésről nagyokat hallgat.
      
      
      
A vonatból még az intelligensebbek is a legnagyobb természetességgel dobják ki a szemetet az ablakon. Az utazóközönség – különösen az alvókocsikban – pedig rutinszerűen maga mögött hagyja az ételmaradékot, az ablakon ki nem dobott zacskókat, csomagolóanyagot, az ülés köré morzsál, aminek az a következménye, hogy a kocsikban elszaporodnak a csótányok, és elbújnak az ülés alatti résekben. Így mi is pórul jártunk már hosszabb utazásaink során, mert este alváshoz készülve a lehajtható fekvőhelyek mögül sorra másztak elő a csótányok, ezért virrasztottunk egész éjjel. Így még fárasztóbbá váltak a 20-24 órás utazások.
Landourban, a kisváros egy gazdag és adakozó polgárának jóvoltából saját lakókörzetében működik közterületi hulladékgyűjtés, az utcákon „Use me!” és „Keep Landour clean” felirattal szemeteseket helyeztek ki. Amikor ott jártunk, nagy megelégedéssel töltött el, hogy nem a ház körül öntöttük ki a szemetet – természetesen –, hanem naponta összegyűjtöttük, és el-vittük a legközelebbi utcai szemetesbe. Otthon ugyanez a megelégedettség azon a szinten ér, amikor a lakásban külön gyűjtött műanyag, üveg és fém szemetet rendszeresen elvisszük a legközelebbi szelektív hulladékgyűjtő szigetre, és bedobjuk a színes konténerekbe. Bár érzékelhető a kontraszt, nálunk még mindig nem él mindenki a szelektív hulladékgyűjtés lehetőségével. Ezúton is kérve kérek mindenkit, aki ezeket a sorokat olvassa, hogy ha eddig még nem kezdte el külön gyűjteni a hasznosítható hulladékot, akkor mostantól kezdje el, legalább ennyit tegyünk meg közösen a környezetünkért! (Igazából nem jelent plusz munkát külön vödörbe, dobozba, vagy szemetesbe dobni a különféle anyagokat. Időnként pedig mindenki el tud sétálni egy szatyorral a legközelebbi gyűjtőhelyig, vagy társasházaknál meg lehet szervezni, hogy akinek autója van, egyszerre elvisz több zsák hulladékot. Nekem már nincs szívem a szemétbe dobni a konzervdobozt, a műanyag palackot, de a krumplihéjat sem. A zöldségmaradékot kivisszük a kert sarkába, az összes papírt pedig a családban elégeti, akinek van vegyes tüzelésű kazánja.)

Az „északi sarkon”

Az egyik főnővér, Rodha (róda) meghívására elutaztunk szülőfalujába, Kalimpongba, az ország észak-keleti sarkába (Banglades és Nepál közötti rész), hogy velük ünnepeljük unokaöccse 1 éves születésnapját. Velük töltöttünk néhány napot, megnéztük Darjeelinget, ami az egész világon teaültetvényeiről híres, számunkra pedig Kőrösi Csoma Sándor sírjáról. Ha már ilyen messzire elutaztunk, a környéken töltöttünk még néhány napot, így jártunk Kathmanduban és Bakhtapurban is. Ez a terület megint nagyon közel van a Himalájához, akárcsak Mussourie, így különböző perspektívákból újra gyönyörködhettünk a hatalmas havas hegycsúcsokban.
      
      
A születésnap egy nagyon kedves ünnep volt, a kertben felállítottak két sátrat, az egyik alatt zajlott egy kis családi áhítat, a másikban pedig sokfogásos e-béddel látták vendégül a folyamatosan érkező mintegy 300 vendéget. A helyi szokások szerint a családi ünnepeket gyakran több száz fős körben ünneplik meg. A terület fő specialitása a momo, ami zöldség- vagy húsos töltelékkel töltött tészta, főtt, illetve gőzölt gombóc. Nagyon jól esett, hiszen már hónapok óta jóformán nem ettünk húst. A tibeti és nepáli közelség miatt az itteniek inkább nepálinak, sőt gorkhának mondják magukat. Mostanában éppen nagy tüntetéseket tartanak a független Gorkhalandért, Indiától való elszakadásukért. A meghívásnak köszönhetően megismerhettük az északi régióban élőket, akik sokkal öntudatosabbak és kedvesebbek, mint akiket eddig megismertünk India északi-középső részén. Szintén egy kedves helyi szokás szerint az idősebbek úgy köszöntik a rokonokat, ismerősöket, hogy a lehajtott fejükre egy pillanatra ráteszik a kezüket.

Északi utazásunk során sikerült megszerveznünk egy találkozást Csépe Andreával, aki már évek óta a régióban végez szolgálatot. Nagy öröm volt a távolban találkozni, tapasztalatot cserélni és erősíteni egymást.
      

Nemzeti ünnep

Nemrég tartották itt a nemzeti ünnepüket, a köztársaság napját, január 26-án, amire hasonlóan zászlókkal, kitűzőkkel, kokárdákkal készülnek. Nagyon érdekes volt megállni egy ilyen utcai zászló árusnál, mintha otthon lettünk volna, hiszen a trikolorjuk szinte teljesen megegyezik a mienkével, csak az ő pirosuk egy fakó, narancssárgás piros (sáfrányszínű), és a fehér sávban van egy kék színű kerék szimbólum (Asóka csakrája) – narancsvörös-fehér-zöld. Március 15-re készülve ezt a képet küldjük:
      

Fatehpur, 2010. március 1.

Juli és Tamás

Aki szeretné még támogatni utunkat, vagy a kórház felszerelését, az befizetheti/átutalhatja adományát a Missziói Iroda központi számlájára az alábbiak szerint, vagy készpénzben a Pasaréti Gyülekezet irodájában.

11100104-19024048-36000001

Címzett: Magyarországi Református Egyház

Közlemény: Külmisszió – Céladomány Németh Júlia indiai orvosmissziói útjára

vagy

Külmisszió – Céladomány kórházi eszközökre/Németh Júlia

A hírlevél letölthető innen pdf formátumban fényképekkel (4,01 MB)