Technikai felelős: Enreiter Ádám

Tartalmi szerző:     Pálúr Tamás

- Hazaérkeztünk!  2010. Szeptember 4-én Delhin és Bécsen keresztül hazautaztunk Fatehpurból. A tervezett küldetésünk véget ért. Isten kegyelméből 250 napot tölthettünk Indiában.  Most újból a civil életünket éljük, és mellette vetítéses beszámolókat tartunk utunkról, élményeinkről, szolgálatunkról.

Az indiamisszio@gmail.com e-mail címen továbbra is elérhetőek vagyunk.

Fatehpur 2010. augusztus

Esténként, miután a „main  power” (központi áram) elmegy (17:30 körül), és a nővérszálló inverter  kapacitása is kifogy, 7 és 9 óra között a nővérek teljesen sötétben várják a vacsorát és a villanyt.  (Inverter: UPS,  akkumulátoros kiegészítő szünetmentes áramforrás, aminek kapacitása függ az akkumulátorok számától és a hozzá csatlakoztatott hálózaton használt fogyasztók teljesítményétől.) Ilyenkor Prém gyertya mellett és ventilátor nélkül folytatja a főzést (mintegy 40°C-ban). Gyerekei
szintén gyertya mellett írják a leckét – mintha 60-70  évet visszamennénk az időben. Szüleink,  nagyszüleink meséltek
ilyen történeteket saját  életükből, de személyesen  megtapasztalni, az egészen más.

Mint ahogy az egész időnk alatt, most is azt kerestük, hogy miben tudnánk még – a  mindennapi munkánkon túl – segíteni az itt dolgozó munkatársak életét. Ott volt a szívünkben a vágy, hogy szeretnénk valahogy világosságot biztosítani a
nővéreknek. Találtunk egy  olyan lehetőséget, hogy  akkumulátoros izzókat használva minden  helyiségbe világosságot  gyújthatunk a teljes áramszünet idejére is. (Ezek az izzók 18-20 LED-del működnek, kb. 2-4 W-ot  fogyasztanak, és beépített
akkumulátorral vannak  ellátva. Használatukkal azt érjük el, hogy amikor van áram, akkor töltődik az akkujuk, amikor pedig megszűnik az áram, akkor bekapcsol a lámpa – kínai csoda.)* Egyik nap elutaztunk Kanpurba, ahol – az egyetlen boltban a környéken – kaphatóak ezek a tölthető izzók és bevásároltunk belőlük.
Jutott a nővérszálló minden szobájába, a folyosóra, a fürdőbe, a konyhába és az étkezőbe. Ma este ki is osztottuk az  izzókat, elmagyaráztuk a használatát és a nővérek arcára szó szerint fény  derült, olyan boldogok voltak megint. Így tudtuk meg egyébként, hogy a  nővérek esténként összejönnek  valamelyik szobájukban és tartanak maguknak – eddig sötétben – egy imaórát, áhitatot; fejükre terítik a kendőt, törökülésben leülnek az ágyra, énekelnek, tapsolnak, imádkoznak.* Kívülről olyan volt az épület, mintha karácsony lenne, mindegyik szobából egy gyenge, de biztos fény szűrődött ki. Prém családjának is adtunk egy ilyen izzót és megható volt látni a családi kört, ahogy körbeülik a földön a lakás egyetlen fényforrását! *
„Isten, aki ezt mondta: »sötétségből világosság ragyogjon fel«, Ő gyújtott világosságot a mi szívünkben.” 2 Korintus 4,6 „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó selekedeteiteket és dicsőítsék Mennyei Atyátokat!” Máté 5,16
A kampuszban hamar elterjedt a „csodalámpák” híre, és sorra jöttek hozzánk az emberek érdeklődni, hogy hol vettük és mennyibe kerül. Nagyon örültünk ennek a visszhangnak, mert ez is azt jelenti, hogy van értelme az ittlétünknek és elgondolkodásra késztetjük az embereket, ténykedésünk beindít bizonyos folyamatokat a munkatársakban. Legközelebb vettünk is még jó néhányat, ami mind el is kelt.

Tavasszal, mielőtt  visszautaztunk volna Indiába, testvérek támogatásából
vásároltunk az IKEÁban napelemes olvasólámpákat.
Nagyszerű találmány ez is, hiszen a napelemes panelt
csak ki kell emelni a  lámpából, kirakni a napra, s estefelé viszszatéve, a LED-es fényforrásnak  köszönhetően hosszú órákig élvezhető a fénye. Ki is hoztuk ezeket magunkkal, s sokat gondolkoztunk azon, hogy hol is lenne rájuk a legnagyobb szükség. Helennel is egyeztetve az egyik lámpát Préméknek szántuk, a többiből kapott az egyik karbantartó és egy misszionárius, akik tanyán laknak, valamint a kórház, amelyet Karim, a műtős férfi gondjaira bíztunk.*

Az elutazásunk előtti napokban Prémék egyik este meghívtak minket vacsorára. Erre az alkalomra időzítettük az olvasólámpa
átadását. 4 féle színű lámpánk volt, s a  gyerekeknek szerettünk volna kedveskedni azzal is, hogy olyat adunk, mint amilyen a kedvenc színük. Délután meg is kérdeztem Trishnát, a 12 éves kislányt, hogy mi a kedvenc színe, s a kéket mondta. Így az esti ajándék  duplán is nagy meglepetés volt. Most már 2 lámpát is tudnak használni esténként, az akkumulátoros izzót és a napelemes  lámpát.*
Trishna meg is mutatta, hogy fog tanulni a  lámpa mellett.* Nagyon meg voltak hatódva, mi meg elolvadtunk a  boldogságtól, hogy ilyen „kis” ajándékoknak is ennyire lehet örülni. Egy másik csoport is gyűjtést szervezett otthon, hogy célzott adománnyal tudjunk egy-egy munkatársat segíteni. Az összegyűlt összeg felét szintén Préméknek adtuk, hogy  hozzájáruljunk a kislányuk tandíjához. A márciusban kezdődött idei tanévtől  ugyanis jobb iskolába járatják, ami drágább, viszont az egyéves próbaidejük alatt még nem emelheti a kórház a fizetésüket, ami nagyon szűkös a megélhetésükhöz. Így ennek az összegnek különösen is örültek. Ennek a gyűjtésnek és a 2 támogatott munkatársnak a sorsát részletesebben is leírtuk a gyülekezetünk „Áldás, békesség!” című hírlevelének szeptemberi számában.  (http://www.refpasaret.hu/pasaret/index.php?page=aldas2010_04 /21.
oldal)

Lepramissziós kórház Kalkuttában

Augusztus elején lehetőségünk nyílt  meglátogatni egy nagy lepramissziós  kórházat. A kórházlátogatás ötlete Dobos Ágostontól származik, akinek Édesapja, Dobos Károly bácsi évtizedeken át a magyar lepramisszió lelke és motorja volt. Ő mindenképpen szerette volna támogatni indiai utunkat, de legszívesebben annak örült volna, ha egy lepramissziós kórház látogatásához tudna minket hozzásegíteni, hiszen a magyar lepramisszió sok indiai kórházat is támogat évtizedek óta.   Valóban nagy élmény is volt megismerni egy leprakórház működését. A viszonylag közeli, nyugat-bengáli Kalkuttába utaztunk el, ott ismertük meg Jerry Joshuát, a kórház vezetőjét, akivel az egész napot együtt töltöttük. Bemutatta nekünk nem csak magát az intézményt, hanem magát a betegség kórképét és jellemző lefolyását is: a lepra baktériuma által okozott idegsorvadást, s a övetkezményeként kialakuló súlyos, érzéketlen sebeket. Nagyon érthető szakmai előadást tartott nekünk a betegség mai előfordulásáról és a szövődmények kezeléséről. Részt vehettünk az aznapi műtéteken, ami nagyon tanulságos volt, főként végtagrészek rezekcióiból, amputálásából állt. Személyesen is láthattuk a gyülekezetünkben is többek által kötött fáslikat. (Gyerekként még dédmamámat is láttam kötni ilyen fáslikat.)    Nagyon kedves dolog volt látni a folyosón – a hindu és muszlim Indiában – egy Jézust mint a jó pásztort ábrázoló képet, meg az egyik beteg párnáján a Gedeon Társaság Bibliáját! Dr. Jerry munka után a lakásukra is meghívott egy teára, hogy jobban megismerjük egymást.

A leprakórház látogatása azért is nagyon érdekes momentum, mert Dani fatehpuri kapcsolata is egy leprakórházban kezdődött, ahol sok-sok évvel ezelőtt orvostanhallgatóként megismerkedett Dr. Junival, a fatehpuri kórház későbbi vezetőjével.

Kalkuttában megkerestük a Teréz Anya emlékházat, a városi forgalomban láttuk a jellegzetes legömbölyített sárga Ambassador taxik, luxusautók és ember hajtotta gyalogriksák kontrasztját.* 

Szabadságunk során megismerhettük a híres Dél-Indiát, amiről olyan sokat  áradoztak a déli munkatársak: a portugál örökségű Goát, a mesebeli  Backwater-eket a keralai Alleppey-ben és az óriási várost,   Mumbait, a  súlyosan szennyezett óceánt a nyugati partokon és a sok-sok keresztyén templomot.

Utazásunkból visszatérve meglepő állapotok fogadtak minket a kis  szobánkban. A magas páratartalomtól már eddig is bedohosodott ágyneműnk után a ruháink is dohosak, penészesek lettek. Így mielőtt birtokba vettük a szobánkat, először megint takarítanunk kellett. Otthon pedig több hetes  mosás-teregetés-vasalás várt ránk.
Időközben felgyorsultak az események, el kellett kezdenünk előkészíteni  hazaköltözésünket, a búcsúzást és az általunk bevezetett dolgok  folytonosságát, utánunk való működését. Hamar eljött a búcsúzás napja és  rengeteg élmény halmozódott fel bennünk a csaknem egyéves indiai  tartózkodásunk végére. Mindezek összegzését eredetileg szerettem volna e körlevél keretébe sűríteni, de ez nagyon szerteágazó elemzést igényelne, amit inkább otthoni személyes beszélgetésekre vagy élő beszámolókra hagyok. E dilemma és az otthoni civil életbe való visszazökkenés okozta a jelen
beszámoló 1 hónapos csúszását is, amiért szíves elnézéseteket
kérem.

A búcsúzás nagyon megható volt, hiszen sok munkatárssal nagyon jó kapcsolatunk alakult ki. Velük éltünk decembertől augusztusig, együtt ettünk a nővérekkel, részt vettünk a közös programjaikon: közösséget vállaltunk velük a mindennapokban. Az utolsó napunkon, szeptember 1-jén reggel az áhítaton valami miatt elmaradt a szokásos hivatalos búcsúztatás, de Helen gondoskodott róla, hogy 5 órakor, munka után mindenki együtt legyen egy ünnepélyes köszönet-nyilvánításra, hálaadásra, elköszönésre. Lelkesen énekeltek, köszönetet mondtak a figyelmességünkért, adományainkért, szolgálatunkért, amit ezúton továbbítani szeretnénk Felétek is, akik sokan hátteret biztosítottatok nekünk mindehhez.

Szeptember 4-én lejárt 6+3 hónapos küldetésünk, s ezen a napon haza is érkeztünk Fatehpurból Delhin keresztül Bécsbe, majd Budakeszire. Éppen 11 hónap telt el azóta, hogy nagy izgalmakkal és várakozásokkal 2009. október 8-án elindultunk Indiába.

Hálásak vagyunk az Úr Istennek, hogy használt bennünket, áldássá lehettünk, megőrzött minket sok veszélytől és betegségtől. Örülünk, hogy nyitott szemet adott nekünk a sok különféle szükség meglátására, képességet és türelmet  adott a beilleszkedésre, alkalmat adott kedves hívő testvérekkel való találkozásra és kapcsolatra. Hálásak vagyunk, hogy mi magunk is  gazdagodhattunk, megismerkedhettünk a messzeségben is kicsiny keresztyén közösséggel, akik a kőből, fából való istenek tisztelete közepette imádják az Élő Istent.

Az ősz folyamán szívesen tartunk vetítéseket, beszámolókat indiai munkánkról, élményeinkről. Többen kérdezték, hogy hogy állunk az anyagi fedezettel, ezért röviden hadd térjek ki erre is. Mivel a takarékos  gazdálkodásunk ellenére is több volt a költségünk a beérkezett  adományoknál, a munkáltatónk, a Református Egyház Zsinata megelőlegezte nekünk a szükséges forrásokat a kint tartózkodásunk biztosítására, ezért az év végéig tovább is várunk adományokat a költségvetésünk fedezéséhez.

Minden esetre nagyon köszönjük, hogy 9 hónapon át megoszthattuk
élményeinket, gondjainkat és örömeinket, s így a távolból is kapcsolatban lehettünk. Köszönjük szépen kinek-kinek az anyagi és lelki támogatást!

Az Úr Jézus tegye áldottá a magvetést!

Fatehpur-Budakeszi, 2010. augusztus-szeptember

Juli és Tamás

A hírlevél letölthető innen pdf formátumban fényképekkel (2,89 MB)

Fatehpur

2010. július

Dani és Ági beszámolóinak újraolvasásával felidéztük magunknak a 2 évvel ezelőtti helyzetet. Az itt töltött 9-9 hónap időarányosan soron következő hírleveleinek tükrében sok párhuzamot találunk a mi tapasztalatainkkal, értékelésünkkel. Mi is most – itt tartózkodásunk vége felé közeledve – készülünk megnézni a Taj Mahalt és néhány nevezetességet az országban.
Kedves fordulatként köszön vissza, hogy Eswari, az egyik főnővér most újra babát vár. „A főnővér is terhessége végén jár, január közepén fog szülni, utána hazautazik a család Dél-Indiába, így a nővérek munkájának a szervezése is változik.”
”Juni kórházigazgatói küldetése január elsejével lejárt, jelenleg pakolással, az utazás előkészületeivel foglalkozik, bár ezt nehezíti egy tüdőgyulladás.” (2008. jan. 11.) Most pedig K.T. (Kéthi) és Helen pakolnak (ld. 7. Naplónk), és az ő előkészületeiket is nehezíti K.T.-nek egy térdsérülése, amit a vonatról leszállva szerzett a már régebben műtött lábán. (A költözést a Helent váltó új munkatárs feleségének szüléséhez igazították, az azt követő 2 héten belüli dátumra, augusztus elejére. A váltás időpontja így heteken át a levegőben lógott, és most, hogy 3 napja megszültek, megvan az új időpont, szeptember közepe – ami persze itt még szintén nem biztos.) Mostanában pedig Helen szenved egy titokzatos betegség tüneteivel: szédülés, egyensúlyzavar.

„Imakérések: a kórház életében elkövetkező bizonytalan időszak átvészelése, odaszánt új orvos-igazgató személye és minél korábbi érkezése.” Imameghallgatásként kijelenthetjük, hogy Dr. Sujith és Dr. Sunitha személyében valóban odaszánt és tehetséges vezető érkezett (persze minden indiai tulajdonságukkal együtt…) Néhány hónap múlva, novemberben, Vasanth-ék vállalt másfél éves szerződése is lejár, emiatt megint újabb orvosokra van szükség. Többféle elképzelés is van, hogy milyen szakorvost várjanak, nőgyógyászt, sebészt, szemészt, belgyógyászt, fogorvost. Imádkozzatok megfelelő utánpótlásért!

„Kb. 700 eset után leálltak az ingyenes hályogműtétek januárban. Az állami hivatal több mint egy év késéssel sem fizette ki a 2006 őszén végzett műtétekért járó pénzt. Elég nagy a korrupció, itt azt sejtették, kenőpénzt reméltek a kórháztól a hivatalban. A kórház anyagilag elég nagy deficitbe keveredett. Végül most februárban mégis kifizette a hivatal a korábbi műtétek díját, de a kórház vezetősége úgy döntött, hogy nem kezdik újra az ingyenes műtéteket. Továbbra is idejár kéthetente Chhatarpurból ugyanaz a szemész, de csak havi 30-50 műtétet végez, viszonylag olcsón, de csak fizetős betegeknek.” (2008. március 8.) A szemműtétek továbbra is a téli hónapokban voltak, de – mint ahogy arról 4. naplónkban beszámoltunk – 2009-ben újraindultak. Ez volt az első év, hogy újra megérkezik az államtól a törvényes támogatás a végrehajtott műtétek után. Ráadásul Isten úgy intézte a dolgot, hogy egy rendkívül megbízható, becsületes hivatalnok került arra a pozícióra, ahol az elszámolást végzik. Volt olyan év, amikor a hivatalból bekérték a kórház dokumentációit és a nehezen megszerzett minősítést igazoló okmányait, majd mindet elégették. Akkor rengeteg jogos támogatástól elesett a kórház.

Fruzsi szép fotói és igéi azóta is díszítik a kórház több pontját és hirdetik az igét.
”Indulásunk előtt Fatehpurba érkezett egy amerikai csapat két hullámban, Jerry és Wendy barátai. Egy ismeretterjesztő filmsorozatot forgatnak a terhesség és újszülöttkor betegségeiről, a szoptatásról, csecsemőgondozásról, amit majd a kórteremben terveznek rendszeresen vetíteni, sőt majd talán más EHA kórházakban is. Másrészt hoztak rengeteg kórházi felszerelést, építettek egy klassz fedett tűzhelyet, csendeshetet tartottak a kórház alkalmazottainak (reggeli és esti bibliamagyarázat).” (2009. március 8.) A tűzhelyet állítólag a közeli fán lévő veszélyes méhcsalád fészkének közelsége és a füst miatt azóta már lebontották. (Júniusra viszont a fészket nem találtuk már a helyén.) Ittlétünk alatt egyszer sem láttuk, hogy lejátszották volna ezt a profi módon elkészített oktatófilmet. A hőmérő matricákat pedig csak akkor láttuk a gyerekeken, amikor itt voltak Wendyék. Nagyon szomorúak vagyunk, hogy időnként nem látjuk hasznát annak a sok kezdeményezésnek, amivel Wendyék gazdagították a kórházat. Megpróbáltuk tisztázni ezeket a kérdéseket Sujithékkal… Nagyon nehéz feldolgozni ezeket a csalódásokat! Már hetek óta ezekről a dilemmákról beszélgetünk magunk között éjjel-nappal.

Továbbra is küzdünk a meleggel. Az emberek lépten-nyomon unos-untalan elmondják a közhelyet: „It is very hot today!” (ma nagyon meleg van) – mintha valami rendkívüli újságot osztanának meg velünk, mire én már vissza szoktam kérdezni: „Only today? Yesterday and before yesterday was it not hot?” (Csak ma? És tegnap meg tegnapelőtt nem volt nagyon meleg?)… De hála Istennek, 13-án megérkezett az égi áldás, 1 hónapos késéssel megjött az első eső! Már mindenki nagyon várta a felfrissülést, bár a 70-90%-os páratartalom mellett a néhány fokos enyhülés nem éreztet érdemi változást, csak közvetlenül az eső ideje alatt érezhető némi felfrissülés. Sőt, olykor elviselhetetlen érzés még a 32°C is ebben a párás levegőben. Az első eső után kis csónakázó tavak alakultak ki a kampuszban, azóta viszont csak 3-5 naponta esik valamennyi eső, nem kimondottan monszunhoz méltó mennyiségben.

Tavasszal megemlítette nekem Sunitha, hogy örülne neki, ha az egyik saját énekfelvételéhez készítenék egy videoklipet az én fényképeimből, videofelvételeimből. Sokat tervezgettem magamban, s most a nyáron nekifogtam, hogy kidolgozzak egy szép összeállítást. Sosem csináltam még ilyet, de sikerült megtalálnom a módját a laptopunkon. Nagyon jól sikerült a montázs, s kivártuk a megfelelő pillanatot a múltkori nehéz beszélgetés után, hogy átadhassuk a meglepetést. Tényleg élvezték és nagyon örültek neki. Sunithának nagyon szép énekhangja van, és tehetséges szövegíró és dallamszerző. Az ének címe: „Open my eyes!” – megtekinthető alább illetve megtalálható a képek között: http://indiamisszio.wordpress.com/kepgaleria/

Egyik átlagos hétköznap este bejött hozzánk Sunitha, hogy kicsit beszélgessünk. A mindig mosolygós és vidám fiatalasszony arca most meglepően szomorú volt. Rákérdeztünk, hogy van-e valami oka ennek, mire ő azt válaszolta, hogy a nap folyamán hívta telefonon az édes-anyja őt egy szomorú hírrel, hogy az eddigi vizsgálatok a 63 éves édesapjánál előrehaladott emésztőszervi tumort írtak le. Próbáltuk Őt vigasztalni és támogatni abban, hogy nyugodtan utazzon délre haza a szüleihez. Ez nem volt könnyű döntés, hisz éppen másnap kezdődött az EHA évértékelő konferenciája, ahova neki is el kellett volna utaznia.

Július folyamán újabb „fehér emberrel” bővült a kórházi kampusz. Néhány hete érkezett Amerikából egy lány, Heather, biológus hallgató, aki 6 hónapot tölt Indiában, hogy egy családnál lakva az itteni kultúrát és nyelvet tanulmányozza. Kedves, befogadó családra lelt az egyik főnővér, Rodha és David, a laboráns családjában. Mi is nagyon örültünk az érkezésének, sok élményt és tapasztalatot tudunk vele megosztani. Az egyik nap megjegyezte, hogy feltűnően szapora léptekkel járunk a kampuszban, itt mindenki komótosan mozog, mint egy lassított felvételen. Igen, a meleg miatt még inkább lelassult az élet a kampuszban. Sokkal többet szeretnénk tenni, mint amit lehet. Korábban még próbáltuk felpörgetni a dolgokat, de már letettünk róla, nem megy .

Egyik utazásunkról visszaérkezve – minden elővigyázatosságunk ellenére – Juli elkapott egy emésztőszervi fertőzést, ami néhány napra ledöntötte a lábáról. Mindenki egyöntetűen ugyanazt a kérdést tette fel nekem napokig: „When did you arrive? Where is Dr. Julia? How is Dr. Julia? Is she taking medicament?” (Mikor érkeztetek? Hol van Dr. Júlia? Hogy van? Szed gyógyszert?) Érdekesek ezek a kérdések. Mintha olyan komoly információ tartalma lenne annak, hogy mondjuk vasárnap délután vagy éjszaka 11-kor érkeztünk-e meg. És, mintha gyógyszer szedése nélkül hiába várná az ember a gyógyulást egy gyomorrontásból.

(Szépen) halad az új orvos szálló építése, lassan megtörténik majd az átadás is. Négy családnak nyújtana ez otthont. Sujith nagyon boldog lenne, ha hamarosan minden lakásba egy-egy új orvos család jönne. Talán ezek az új és az előzőeknél lényegesen komfortosabb lakások nagyobb vonzerőt jelentenek majd az itteni, indiai orvosoknak, hogy ide Fatehpurba jöjjenek dolgozni.

Személyes élmények a betegekről

Az ambulancián megforduló betegek döntő többsége, a kórház szülészeti profiljából adódóan terhesgondozásra járó vagy szülés előtt álló nő, azonban több különböző életkorú csecsemőt és kisgyereket is elhoznak a szülők. Különösen emlékezetes egy 4 éves kisfiú esete, akit a nagyapja hozott egyik délután a rendelésre Vasanth kollégámhoz. A kisfiú alultáplált volt, vékony felső és alsó végtagokkal, valamint nagy előredomborodó hassal. Vasanth hívta fel a kisfiúra a figyelmem, korábban tankönyvben, vagy Afrikáról szóló ismeretterjesztő filmben láttam csak ilyen esetet. Nagyon szomorú volt… Egészen egyszerű tanácsokat adott a kollegám, milyen olcsó, de tápláló ételekkel pl. cukor, kókusz – amire a családnak lehetősége van – lehetne a kisfiú állapotát javítani. Emellett Vasanth felírt neki multivitamin tablettát is, melyet térítésmentesen kaptak meg.

Ahogy már írtunk arról, a fiú és lány újszülötteknek itt Indiában egészen más az „értéke”. Ezért is nagyon kedves nekem egy korábbi betegemnek a története: Egy 21 éves nő, aki előzőleg rendszeresen járt terhesgondozásra, szülési fájdalmakkal jelentkezett. A vajúdás és a szülés alatt a fájdalmak ellenére nagyon fegyelmezett és jól kooperáló volt. Ahogy a többi anyuka, Ő sem tudta előre a gyerek nemét. A hosszú vajúdás és szülés után lány gyermeknek adott életet. Nagyon boldogok voltak a férjével együtt, amikor megtudták, hogy kislányuk született, ugyanis mindketten lányt szerettek volna! Jó volt őket látni!

Bár India bizonyos részein magas a HIV fertőzöttek aránya, de ezen a környéken, ahol mi vagyunk, szerencsére ritkán látunk ilyen beteget. A kórházhoz tartozik egy kicsi labor is, ahol néhány alapvizsgálat elvégzésére lehetőség van. Így lehetőség van HIV szűrésre is egy gyorsteszt segítségével, ezt minden terhes nőnél rutinszerűen elvégezzük a Hepatitis B mellett.
Egyik nap leromlott állapotú 50 éves nőbeteg érkezett, akinél a rendelkezésre álló képalkotó vizsgálatokkal (UH, RTG), valamint mintavétellel mellkasi gennyes gócot találtunk. Állapotára való tekintettel elvégeztük nála a HIV és Hepatitis B gyorsteszteket is, amelyek mindegyike pozitív lett. A korlátozott eszközeinkkel próbáltuk az állapotát stabilizálni, de sajnos a felvételét követő napon elvesztettük.
Júliusban megjött a monszun és ezzel párhuzamosan megemelkedett a maláriás és a tífuszos betegek száma. A sok víz lehetőséget ad a fertőzött szúnyogok szaporodására, amik a maláriát terjesztik, és egyben a nem megoldott szennyvízelvezetés a sok eső miatt még fertőzöttebbé teszi a vizet, jó táptalajt teremtve ezzel a különféle kórokozók szaporodásának.
Itteni munkánk egyik fontos célja a kórházi labor fejlesztése. Sujith felkért, hogy tanítsam meg Davidnek a nőgyógyászati cytológiai vizsgálat alapjait. Daviddel és családjával nagyon jó kapcsolatunk van, ők hívtak meg minket még februárban Darjeelingbe a családi ünnepre, ezek az együtt töltött napok elmélyítették a közöttünk lévő kapcsolatot és nagyon jól tudunk Daviddel együtt dolgozni. Személyében egy, az új dolgokra igen nyitott, éles eszű és lényeglató munkatársra leltem. Jó látni, hogy szinte szivacsként magába szívja az új ismereteket és nagyon jó kérdéseket tesz fel. A nőgyógyászati cytológiai vizsgálat beindítása a kórházban fontos lenne, hiszen a szülészeti-nőgyógyászati profil miatt nagyon sok fiatal nő jön az ambulanciára és ilyen vizsgálatra nem nagyon van lehetőség Fatehpurban.

Az egyik szürke hétköznapunk egy egyszerű esemény kapcsán egy kedves, meleg ünnepi nappá változott. Sujith elhatározása alapján a kórház kis kápolnája újra visszanyerte eredeti funkcióját. Ez a főbejárattal szemben lévő, félköríves, kis kupolás épületrész, sok képen szerepel a tipikus vörös téglás és krémszínű homlokzatával, a kórház szimbóluma. Régebben is itt tartották az áhitatokat, de az elmúlt években az előadóterembe került át minden összejövetel, a kis termet meg a szemműtétekkor kórteremként használták, a földre szőnyegeket meg pokrócokat leterítve. Az elmúlt hetekben kicsit rendbe hozták, lámpákat és ventillátorokat szereltek fel. Tegnap kitakarították és tiszta filcszőnyegeket fektettek le. Este többen ott serénykedtek az utolsó simításoknál, némi eszmefuttatás zajlott arról, hogy legyenek-e bent székek vagy csak szőnyeg, milyen feliratokkal lehetne kint tartatni a cipőket és kikapcsoltatni a mobiltelefonokat. („Ha beteszünk néhány széket, akkor a férfiak leülnek és a nőknek meg csak a föld marad” – mondja Helen, ezért maradt a szék nélküli verzió.) A tegnap reggeli áhitat után kihirdették, hogy mától a Chapel-ben tartjuk az áhitatokat. Kivételesen elkezdtük 8-kor az alkalmat, s a kis terem hamar megtelt. Csak úgy zengtek a szívből jövő hálaadó és dicsőítő énekek, és a termet betöltötte az ünnepi hangulat. Lepergett bennem az elmúlt időszak minden csalódása, nehézsége, konfliktusa, de arra lettem figyelmes, hogy ezt mindenki feledni látszik és összeköt mindnyájunkat az Isten szeretete egy nagy családdá. A kápolna újbóli birtokba vétele a páciensek felé való közeledést és missziót is szolgálják, hiszen szomszédos a kórteremmel, a családtagok pedig a bejárat előtt várakoznak. Ezennel új lendületet kapott a betegeknek tartott reggeli éneklés és imádság is. Kezdeményezésünkre kihelyeztek traktátusokat a rendelő várójában.

Támogatás

A mi költségeinkre a Missziói Iroda egyelőre megelőlegezte a fedezetet, de annak pótlá-sára egészen év végéig várunk adományokat. Aki előre tud vállalni bizonyos összeget, kérjük, hogy jelezze nekünk, hogy számolhassunk vele.

Az indiamisszio [kukac] gmail [pont]com e-mail címen vagyunk elérhetőek.

11100104-19024048-36000001

Címzett: Magyarországi Református Egyház

Közlemény: Külmisszió – Céladomány Németh Júlia indiai orvosmissziói útjára

vagy

Külmisszió – Céladomány kórházi eszközökre/Németh Júlia

Fatehpur, 2010. augusztus 4.

Juli és Tamás

A hírlevél letölthető innen pdf formátumban fényképekkel (2,50 MB)

Fatehpur

2010. június 13. vasárnap

    
½ 9-re elsétálunk az egyik helyi keresztyén gyülekezetbe, ahova a munkatársak többsége is jár. Nyáron a hőség miatt korábban tartják az istentiszteletet. A kis templom elengedhetetlen belső tartozékai a mennyezeti ventilátorok, amire még ebben a reggeli órában is nagy szükség van. Hazafele tartunk a házak között, olykor 1-3 méteres sikátorok labirintusában, az emberek úgy haladnak a kampusz felé, mintha mise’ történt volna – semmilyen érzelem nem olvasható le az arcukról.
A délelőtti ebédkészítés közben elfogy a víz. Utánanézek, mit lehet tenni. Az ügyeletes karbantartónak mondom: „pani nahi he”, „nincs víz”, mire ő nyugtázza, és mondja, hogy majd csak akkor tud a tartályba vizet szivattyúzni, ha megjön az áram. Akkor először az áramra várunk. 11-kor rendre meg is érkezik, és a mini víztoronynál múlt századi módszerekkel elkez-dődik a tranzakció a kút és a fölötte levő tartály között. A kutat talán még az 1909-ben épült kórház első éveiben áshatták, de legalábbis több évtizedes – nem sikerül kiszedni ennél konkrétabb információt Mr. Raoból, aki most személyesen irányítja a több órás műveletet. Vagy a szivattyú nagyon öreg már, vagy a víz apad a kút mélyén, mindenesetre a hivatalos magyarázat: a szárazság miatt ilyenkorra már nincs elég víz a kútban. Nagyon kell már az eső, várjuk a monszunt. Gyakorlatilag most válik világossá számomra, hogy a kórház nem is a vezetékes hálózatról kapja a vizet, hanem teljesen önellátó. Összesen 3 kút táplálja a kampuszt, amiből ez a legrégebbi, és az épületeknek 1/3-át látja el. Ez egy jó hír, mert vélhetően tisztább és mindenképpen olcsóbb, valamint független a központi vízellátás problémáitól. Már tervben van ennek a régi kútnak a kiváltása, még júliusban elkezdik az új kút fúrását – majd meglátjuk! Addig át kell szivattyúzni a másik kútból vizet ebbe a tartályba. Ez már hétfőre marad. Minden esetre nyugtázom az erőfeszítéseink eredményességét, hogy „uské kamré mé pani a rahi he”: „a szobánkban már jön a víz”.

Fatehpur

2010. június 11. péntek

A 4. naplónkban arról számoltunk be, hogy a nővérek a hideg ellen meleg vizes palackot ölelgetnek. Most viszont a hideg vízzel teli palacknak lenne felbecsülhetetlen értéke. Ide-oda egy-egy hűtőbe be tudnak tenni egy kis vizet, de a megoldás az lenne, ha a nővéreknek lenne egy saját hűtőjük. Felvetjük az ötletet Helenéknek, akik veszik a lapot és megígérik, hogy kipuhatolják a nővéreknél, hogy valóban van-e szükségük rá. Néhány nap eltelik, mire sor kerül a megbeszélésre, ahol átfogóan ráruházzák a nővérekre a kapott dolgok iránti felelősséget, vagyis, hogy tartsák tisztán a mosogatót, viseljék gondját a víztisztítónak stb. Még felelősöket is választanak! Viszont a nyár telik és minden napot nehéz átvészelni a meleg miatt. Közben nézzük a faluban az hűtőket és az árakat, alkudozunk, s amint megvan a döntés, hogy érdemes vennünk egy hűtőt, azonnal megvesszük – péntek este bent áll a hűtő az ebédlőben. Alig telik el néhány perc, már egyre többen tudnak arról, hogy kaptak egy hűtőt – pedig a sötét este leple alatt hoztuk be –, nem győznek hálálkodni érte. A megható az, hogy az egyik lány ki is mondja: „olyan nagy szívetek van!”, és mi ennek örülünk, nem annak, hogy hálálkodnak nekünk. Szombaton sem csomagoljuk ki még, hátha ünnepélyes keretek között akarja Helen átadni a nővéreknek, de egész nap nem történik semmi, így hát vasárnap délelőtt kibontjuk és beüzemeljük.
Ha nem kapunk otthonról adományt a hűtőre – mint technikai eszközre –, mi akkor is vállaljuk valahogy a költségét, mert nagyon fontosnak tartjuk a nővérek támogatását.
Az első hűtőt, amit már a 3. beszámolónkban említettünk, már megvettük, elkezdtük használni a szobánkban, majd elmenetelünkkor szerettük volna átadni. Időközben viszont úgy láttuk, hogy hasznos lenne itt hagyni, egy jól felszerelt vendégszoba részeként.

Fatehpur

2010. június 14. hétfő

Vasárnap óta nem működik az internet. Puhatolódzom, vajon tudnak-e már róla, máshol sincsen, vagy csak nálunk, intézkedtek-e már valamit. A magyarázatgyár beindul, rögtön három verzió is napvilágot lát. Ki azt mondja, hogy „valószínűleg az utcán elvágták a vezetéket a felüljáróépítés miatt”, ki azt, hogy „már 3 napja nincsen”, ki azt kérdezi, hogy „nincs internet?”, más azt mondja: „tegnap még használták”. (Eszembe jut az egyik otthoni kereskedelmi rádió, amely a véleményeket a hírek elé helyezi, fontosabbnak tartva a tényeknél. A gyakorlat itt is az, hogy legyen valamilyen magyarázat, csak az összefüggéseket ne kelljen firtatni, az igazságot ne kelljen kimondani.) A lényeg, hogy Helen szólt Mr. Rao-nak az ügyben. Na, mondom, akkor vagy a vízprobléma marad, vagy a telefon, a kettő együtt biztos nem fog menni. Rövidesen Dayaram, az „áramszerelő” elkezdi vizsgálgatni, kötögetni a házak között lógó vezetékeket, hátha megtalálja a hibát… Mr. Rao pedig irányítja a munkát.
Már 2. napja nagyon nehéz elviselni a meleget. Valószínűleg nőtt a páratartalom, bár eső még mindig nem jött. Elbeszélésből nem tudtam eddig elképzelni, hogy milyen lehet a 40 fok fölötti meleg és a magas páratartalom melletti hőség. Ezt szó szerint csak a bőrén érzi az ember.

Fatehpur

2010. június 16. szerda

Kihasználjuk, hogy K.T. (Kéthi), Helen férje Kanpurba megy, és úgy döntünk, hogy vele tartunk. Segítségével utána tudunk járni a kanpuri főpostán a 3 hónapja feladott csomagunknak, tudunk venni még szúnyogcsapdát a kórháznak és útközben tudunk sokat beszélgetni. Mivel 3 napja nincs internet, nehéz jegyet venni a megfelelő vonatra, ezért inkább most is a kórház dzsipjével megyünk, s így egybe tudjuk kötni utunkat a havi bevásárlásunkkal is. K.T. most is végzi a munkáját, telefon-lelkigondozást végez – ő amúgy utazótitkárként, lelkigondozóként dolgozik –, most éppen házassági tanácsokat ad. Tipikusan erre a feladatra termett, nagyon kedves, mélyérzésű, komoly hívő ember. Aztán mi is beszélgetünk. Bölcs gondolatait lelkes előadásmódjában szívesen hallgatja az ember.*
Hazafele is beszélgetünk, s egyszer csak kiderül, hogy 4 hét múlva elköltöznek Fatehpurból. Nem hiszünk a fülünknek. De igen, Helent 9 évi munka után áthelyezték a dehraduni EHA kórházba (Landour mellett, Herbertpur Christian Hospital). Nagyon lesújtó a hír, sokkolóan hat ránk. Pedig eddig éppen abban bíztunk, hogy – megismerve Sujithot és Helent – személyükben jó kezekben hagyhatjuk majd itt a kórházat elmenetelünk után. Nagy szükség van olyan kulcsemberekre, akikkel a távolból is lehet tartani a kapcsolatot, érzik az idők jeleit, és megértették, hogy mi mindent kezdtünk el változtatni a kórház hétköznapjain. Ők ketten az igazi motorjai az átalakulóban lévő kórháznak.* A kezdeti éveiben Helen hozta ki a kórházat a súlyos pénzügyi deficitből. Most pedig láthatóan nagy tiszteletnek örvend, mindenki felnéz rá, egyesek tartanak a szigorától, mások pedig élvezik a kedvességét.
Nagy kérdések előtt áll a kórház, pl. hogy merre fejlődjön – eszközök, szakirányok bővítése, munkatársak képzése, misszió… Szóval emberileg nagyon kilátástalan a helyzet és azt lehet mondani, hogy ez a változás rossz döntés volt, sokat veszít a kórház Helenékkel. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy Isten irányítja az eseményeket, és ők is imádkoztak a döntésért. Első soron az Úrnak van terve a fatehpuri kórházzal és Ő is fogja azt megvalósítani, még akkor is, ha még nem látjuk, hogy hogyan. Sokszor nem látjuk át az Ő terveit, s az események alapján azt hisszük, nem az valósul meg. Imádkozzunk azért, hogy megfelelő emberekkel tudjon a kórház fejlődni lelki, egészségügyi és anyagi téren!

Reggelente több tucatnyi majom vonul át a kampuszon (bahut bandar he = nagyon sok majom van). Sok kárt tesznek a kórház körül: virágcserepeket borítanak fel és törnek össze, vezetékeket rántanak le; engem azzal bosszantanak, hogy a kiteregetett ruháinkat lerángatják, sőt még a színes csipeszekkel is játszanak. Aki látta, azt mondta: táncoltak a ruháinkban a majmok.

Továbbra is küszködünk az elemekkel: 38-42 fokos melegben nő a páratartalom, egyre többször nincs víz, az áram kiszámíthatatlanul megy el és jön megint meg. Leégett az utcán egy trafó*, ami a kórház egyik fázisát is biztosította, ezért most hol 240V jön, hol 150*. Az utóbbinál a hűtő sem megy, meg a „klímának” a szivattyúja sem, s a ventillátorok is lassabban pörögnek. A telefon- és internet vonalak még mindig nem működnek – állítólag annak volt igaza, aki azt blöffölte be, hogy a felüljáró építése miatt elvágták a vezetéket. A karbantartók kiépítenek egy ideiglenes közvetlen betápláló vezetéket a generátortól a mi kutunkig, amiből az derül ki számomra, hogy valószínűleg nem is a víz fogyott ki belőle, hanem a csökkent „main line” feszültség miatt nem nagyon működik a szivattyú.

2010. június 17. csütörtök – Az incidens

Reggelente bezörög az ajtónkon a „dúdvala”, a tejes ember, veszünk tőle friss bivalytejet. Örülünk is, hogy tehetjük, mert ezzel mi is támogatjuk a dolgos embert. Mindig is tisztelettel voltunk azok iránt, akik kemény munkával szerzik meg kenyerüket. (Úgy vagyunk ezzel, mint Boáz, akiről azt olvassuk a Rúth könyvében, hogy aratáskor szándékosan hagyott a földön kalászokat, hogy az éhínség idején a szegény Rúthék összeszedhessék maguknak a maradékot. Szívesen fizetünk mi is a szegényeknek, még egy kicsit többet is, akik dolgoznak – ez is diakónia.) 2 napja azonban véletlenül megláttam, ahogy az utcán egy hordóból vizet merít, s találkozott a tekintetünk… Másnap viszont nem jött be hozzánk, kihagyott minket a körből a kampuszban. Az elmúlt napokban pedig azt tapasztaltuk, hogy a tej felforralásakor a fele elpárolog, nyilván vizezi. Összeáll a kép: hígítja a tejet és rájött, hogy lelepleztük. Ma megint jön, de csak a felét fizetjük neki, mondván: half dúd – half price! Majd előkapom a fényképezőgépet, hogy megörökítsem Nektek az arcot a dúdvala sztorijához, amikor fordulatot vesznek az események. Tiltakozik a fotózás ellen és beszalad a Sujithékhoz árulkodni. Ők kijönnek és megpróbálnak igazságot tenni közöttünk, a dúdvalát megnyugtatják, majd egy hosszú, 5 órás beszélgetés veszi kezdetét közöttünk, szóba kerül kultúra, kasztrendszer, kisebbség, szegénység, nyomor, higiénia, misszió, támogatás, fejlesztés, nyugati segítség stb. Azóta sok mindent másképp látunk…

Fatehpur

2010. június 22. kedd

Sötét felhők érkeznek, de még mindig nem jön meg az eső. Úgy várják az emberek a monszunt, mint a sivatag élővilága az esős évszakot. Mindenki keresi az árnyékot, ha egy kicsi is van, oda húzódnak az emberek. Ha 42°C fölé melegszik a levegő, akkor pl. pislogáskor már azt érezzük, hogy a szemünk nedvessége jóval hűvösebb, mint a levegő forrósága. Igyekszünk visszahúzódni az épületbe, mert ott „csak” 34-36°C van. Nagyon érdekes, hogy minden tárgy meleg az épületben: a csempe, a márványlap, a ruhák, az ágy. (Itt nem kell mondani senkinek, hogy „kislányom, ne ülj le a kőre, mert felfázol!”) Eddig még sosem enyhült a levegő 30°C alá, még éjszaka sem.
Tegnap volt a nyári napforduló, s egyben – a legnagyobb eséllyel – a legmelegebb nap is. Május-június pedig a fő esküvő szezon is. Mivel a legtöbben a horoszkóp és hasonló babonás vallási hiedelmek alapján tűzik ki az esküvő(jük) dátumát, e-zért a leghosszabb napon volt a legtöbb esküvő. Sujith is meg-hívást kapott a kórház egyik páciensétől egy közeli tanyára 2 testvérpár esküvőjére (igen, egy lány testvérpár egy fiú test-vérpárhoz ment hozzá – persze külön-külön ), ahova minket is magával vitt. 5-en utazunk Sujith Hyundai Santrojával az esti sötétben, de a falu kivezető útjait blokád alá veszi az esti dugó, így újra és újra vissza kell fordulni és más útvonalat választani.                                        

  
   A kis autóban klíma működik, ami először nagyon jól esik a 40 fokban, de 10 perc után, ahogy a 16°C-os levegőt ránk fújja, már azon drukkolunk, hogy ne fázzunk meg. Nagy látványosságként csöppentünk be a lányos háznál megszervezett esti ünnepségre, aminek itt is fő „fogása” a vacsora volt, és nagy büszkeséggel vonultattak föl minket, mint értelmiségieket, városiakat, orvosokat, külföldieket, fehéreket. A díszvacsorára abszolút profán körülmények között, közvetlen az istálló mellett, megfelelő érzékszervi hatások kíséretében került sor. Nagyon-nagyon érdekes volt látni a tanyasi emberek ünneplését és életkörülményeit.

„Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! Is-ten után szomjazik a lelkem, az élő Isten után.” 42. Zsoltár 2. vers
S ahogyan a melegtől szenvedő emberek várják az esőt, úgy lessük a laptopunk képernyőjének a jobb alsó sarkában a két kis kék monitor ikon mellett megjelenő buborékot, ami az internet-kapcsolat visszatérését jelentené. Már 10 napja nincs internet, teljesen el vagyunk zárva a külvilágtól. Persze mindig valaki megígérte, hogy holnapra megcsinálják a vonalakat, de ezt mi már nem vesszük komolyan.

És láss csodát: estére megjelenik a földgömböt ábrázoló buborék az internet-kapcsolat ikonon! Hála Istennek! Újra kapcsolatot tudunk teremteni az otthoniakkal, a világgal!

A betegek – néhány konkrét eset

A kórházban az élet továbbra is mozgalmasan telik, a rendelőben megszaporodtak azok az esetek, melyek a meleg idő hatására alakulnak ki, mint a kiszáradás, gyomor- és bélrendszeri fertőzések. Az előbbiek elsősorban az újszülötteket, csecsemőket érintik. Ezeket a kicsiket aztán néhány napra fel is vesszük a kórházba további kezelésre. A járóbeteg-rendelésen a terhesgondozás az őszi esküvői szezon hatására mostanában forgalmasabb . A kórházban továbbra is folynak a szülések, császármetszések, valamint Sujith sebész végzettsége révén egyre több a sérvműtét is, ami nagy segítséget jelent a kórházba járó – első sorban – szegény be-tegeknek.

Néhány kiemelkedő, örömteli illetve szomorú esetet szeret-nénk most kiemelni a kórház hétköznapjaiból.
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy hosszú ittlétünk alatt több beteg sorsát hónapok után is figyelemmel tudjuk kísérni. Így került sor megint egy-egy ismerős beteggel való találkozásra.
Nagyon megörültünk, amikor az egyik szakrendelésen a januárban rekeszizomsérvvel műtött kislányt – akinek az életesélyei akkor na-gyon csekélyek voltak – az édesanyja kontrollra hoz-ta. Szinte rá sem ismertünk, úgy kivirult azóta.* (4. Napló/2010.01.14. csütörtök)
Szintén a napokban találkoztunk újra azzal az asszonnyal, aki égési sérülésekkel feküdt itt a télen, ő is nagy mosollyal köszönt ránk. Most utókezelésekre jár, de láthatóan jól van.* (4. Napló/A kórházi munkáról; Lapzárta után)

De sajnos a kórház életéhez hozzátartoznak a szomorú történetek is. A napokban vesztettünk el egy, a 20-as éveinek elején járó nőt, aki az első babáját várta. Terhesség okozta magas vérnyomással került felvételre, összedugtuk fejünket, hogyan tudnánk rajta segíteni, de állapota egyre romlott. Ezért, állapota stabilizálása után Kanpurba, egy nagyobb központi kórházba küldtük tovább. Azonban, másnap érkezett a hír, hogy még út közben meghalt.
Ugyancsak egy fiatal, első gyerekét váró terhes nő, aki motorbalesetben traumás sérüléseket szenvedett, eszméletlen állapotban került felvételre. Mondtuk a felvételekor a családnak, hogy a beteg állapota nagyobb centrumban történő ellátást igényel, vigyék rögtön Kanpurba. Azonban ők ezt valami miatt elutasították. Így felvettük a kórházba és a szerény lehetőségekkel, amivel a kórház rendelkezik, próbáltuk az állapotát stabilan tartani.* Másnap mégis úgy döntött a család, hogy elviszik Kanpurba, de már késő volt, útközben ő is meghalt.

Vannak tehát néha olyan csodával határos esetek, melyeket a kórház szűkös keretei között meg tudunk oldani, azonban vannak olyanok, melyeket más, nagyobb központban kellene gyógyítani, de a betegek és hozzátartozók döntésén, pénztárcáján múlik a további szakszerű ellátás. Nagyon nehéz feldolgozni, hogy annyira könnyen el lehet veszíteni itt egy beteget, akin otthon rutinszerűen lehetne segíteni. Sokszor a kórház részéről is nehéz a döntés: felvenni, hátha tudunk segíteni, vagy elutasítani. Otthon sokszor szidjuk az egészségügyi ellátást, okkal vagy ok nélkül, azonban ha összehasonlítjuk, hogy itt Indiában mihez, hogyan és milyen áldozatok árán jutnak hozzá az emberek, akkor talán jobban értékeljük a magyar körülményeket is.

További örömteli események is történtek a kórház életében: a már 11 éve itt dolgozó egyik igen jól képzett nővér a napokban műtőasztalra került, hogy életet adhasson második lány gyermekének, aki császármetszéssel született. (6. Napló/3. oldal, utolsó képen jobbról)* A helyzet intimitásából fakadóan férfiak nem tartózkodhattak a műtő-ben, még Karim sem, a műtős asszisztens, csak Sujith.)
A fél kórház ott sertepertélt a műtő előtt és együtt izgultak a családdal. A baba nemét persze nem tudták (csak mi orvosok, mivel az UH alapján be lehet azonosítani), ahogy ezt egyetlen betegnek sem szabad itt elmondani, a lánymagzatok „kevésbé értékes mivolta” miatt.
Szinte minden második terhességi UH vizsgálat során elhangzik a kérdés, mi a születendő baba neme, de erre a kérdésre nem szoktunk válaszolni, hiszen ez szigorúan tilos, ahogy ezt a kórház bejáratánál elhelyezett nagy tábla hindi és angol nyelven jelzi is.

Fatehpur, 2010. július 5.

Juli és Tamás

Aki szeretné még támogatni utunkat, vagy a kórház felszerelését, az befizetheti/átutalhatja adományát a Missziói Iroda központi számlájára az alábbiak szerint, vagy készpénzben a Pasaréti Gyülekezet irodájában.

11100104-19024048-36000001

Címzett: Magyarországi Református Egyház

Közlemény: Külmisszió – Céladomány Németh Júlia indiai orvosmissziói útjára

vagy

Külmisszió – Céladomány kórházi eszközökre/Németh Júlia

A hírlevél letölthető innen pdf formátumban fényképekkel (3,82 MB)

2010. március-május

Már régóta nem jelentkeztünk, és tudjuk, hogy tartozunk sokaknak a friss hírekkel. Az internetes honlapunk nyilvánossága miatt nem írhattuk le korábban a vízumigényléssel kapcsolatos problémáinkat, és az ebből fakadó bizonytalanság miatt a visszautazással kapcsolatos terveinket. Külön köszönjük azoknak a türelmét, akik újra és újra felkeresték a honlapunkat, vajon találnak-e valami új információt rólunk!

A 6 hónapos turista vízumunk lejárta miatt kellett hazautaznunk, és éppen március 15-e szép ünnepére érkeztünk meg. Örültünk, hogy visszatérhettünk a nyugati civilizációba, alaposan kimoshattuk a ruháinkat, élveztük a zuhanyt és minden hétköznapi luxust. Azt mondtuk egymásnak, hogy „itt azért minden másként működik”, azonban ahogy visszazökkentünk a mindennapokba, a magyar valóságba, látván az akadályokat, a sok szervezetlenséget, mellébeszélést, ki kellett mondanunk: mégsem vagyunk olyan messze Indiától!…
Néhány hetes otthon tartózkodást terveztünk, így a választáson is részt tudtunk venni, s az eredményért mi is áldjuk az Urat Viktorral együtt: Soli Deo Gloria!

Vízum

Amikor azonban a nagykövetségen leadtuk vízumkérelmünket, meglepetésünkre kiderült, hogy egy decemberben hozott rendelet miatt csak 2 hónap eltelte után térhetünk vissza az országba. (A korlátozást a Mumbai-i merényletet követően vezették be a terrorizmus elleni intézkedések részeként. A moratórium komoly nemzetközi visszhangot váltott ki, mi mégsem értesültünk róla.) [„India has tightened rules for long-term tourist visas, barring visitors from returning within two months of leaving.” http://news.bbc.co.uk/2/hi/8427798.stm] Ezért a kényszerszünetünk jóval hosszabbra nyúlt, így viszont sok intéznivaló mellett még arra is jutott időnk, hogy több helyen – kedves invitálásra – vetítést, beszámolót tartsunk eddigi élményeinkről.

Miután megkaptuk a vízumot és megvettük a repülőjegyet május 30-ára (vasárnapra), az indulás előtti napokban ért minket a nyugat-bengáli vonatmerénylet híre (május 28. péntek), amit a maoisták követtek el. Ők 1 héten belül („black week”) további 5 merénylettel fenyegettek az ország különböző pontjain, ami miatt június 3-ig (csütörtökig) Delhiben maradtunk. [„The rebels had called for observance of a "black week" of protests from Friday to Wednesday in five states - including West Bengal - where they wield considerable influence.” http://news.bbc.co.uk/2/hi/world/south_asia/10178967.stm]
Csütörtök estére épségben megérkeztünk Fatehpurba. Akik tudtak érkezésünkről, nagy várakozással, akik számára pedig meglepetés volt, nagy örömmel fogadtak minket. Nagy élmény volt látni a széles mosolyt az emberek arcán!
Ha Isten éltet minket, szeptember 4-én utazunk haza.

Az egyik legmegterhelőbb körülményünk most sajnos az idő. Olyan meleg van, mintha hajszárítóból fújnák a levegőt. Nappal 39-43°C van, napon 45-47°C, a szobában pedig este is 33-35°C. Delhiben még vissza-vissza tudtunk húzódni klimatizált helyre, de itt non-stop a hőség. A 25. szélességi fokon vagyunk, délben az árnyék nagyon kicsi. (A képen a fején terhet hordó asszonynál láthatjuk, hogy szinte nincs vetődő árnyéka.)* Nagyon nagy a szárazság, hónapok óta nem esett, és ha jön egy szél, homokviharként fújja a port.* Emiatt a szobánkban naponta kell takarítani, még az edényekre is rögtön rászáll ez a por. Mindenesetre visszakaptuk a kis 17 m²-es apartmanunkat, aminek nagyon örülünk. (Noha kitakarítva készítették elő, mégis nagytakarítással kezdtük az esténket egészen éjfélig – a hűséges eszközeinkkel: kézi seprű, lapát, domestos, szivacskendő, felmosómop.) A mi ablakunk elé is telepítettek egy vízcsepegtetéses „klímát”*, ami a következőt jelenti: egy horganyzott lemezből készült fél m3 nagyságú szekrény, aminek a rácsos falát növényi kóccal bélelik ki, alul egy medencéből vizet szivattyúznak fel, amit csepegtetéssel a szerkezet falára csurgatnak. Az ablak felőli oldalán működik egy nagy teljesítményű ventilátor, ami így a nedves levegőt fújja be a szobába. Néhány fokot ez is enyhít az ember hőérzetén, meg a mennyezeti ventilátor. Persze ez a „klíma” is csak akkor működik, amikor van áram (main line). Ennek a rendszernek köszönhetően viszont a szobában úgy érezzük magunkat, mint egy gépházban – a zaj és a még így is nagy meleg miatt. Juli alapvetően élvezi a meleget, én meg nagyon nehezen viselem, ugyanis maximálisan 33°C-ra vagyok kalibrálva, az üzemi hőmérsékletem pedig 20-23°C…

A szárazság és hőség miatt még nincs olyan sok szúnyog, bár a szobában akár csak néhány elbújó szúnyog is meg tudja keseríteni a nyugalmunkat. Viszont nagyon sok hangya van meg gekkó. Az egerek is újra megjelentek, viszont a szobánkba meg a rendelők épületszárnyába ősz óta nem tértek vissza, amióta kiirtottuk őket, és befoltoztattuk a lyukakat. Nagy a kereslet az otthonról hozott hatékony egérméregre – bárcsak többet hoztunk volna! –, de a monszunig még az itt kaphatóval gazdálkodunk, hiszen addig nincs mit inniuk a méregre, így ez is hatásos. Ami a melegnek az előnye, hogy meleg víz folyik a csapból. Mivel a víztartályok is, meg a vezetékek is többnyire a felszínen vannak, jól átmelegszik a víz, mire ideér. Nem kell tehát vizet melegíteni a fürdéshez, a csapvíz kb. 30 fokos.

Evangélizáció, ébredés

Egyik este átbeszéltük a kórház helyzetét és a mi feladatainkat Sujithékkal (a kórházvezető orvos). Kiértékeltük az eddig eltelt időszakot és egyeztettük elképzeléseinket. Örömteli hír, hogy a másik, közvetett célunk, hogy szolgálatunkon keresztül elősegítsük az evangélium terjedését, egybeesik Sujithék mostani terveivel, miszerint idevonzva Fatehpur és a környező települések lakosságát, evangélizációs alkalmakon keresztül minél több embernek beszéljenek Krisztus szeretetéről és az élő Istenbe vetett hitről. (Azért „közvetett”, mert első soron a kórház mindennapi életében kell segítenünk és hivatalosan nem terjeszthetjük a keresztyénséget.) Óriási lelkesedéssel és elhivatottsággal Fatehpurból kiindulva a falu vonzáskörzetén keresztül egész Indiára kiható ébredésben szeretnének munkálkodni. Az elmúlt hetekben már el is kezdték a hívogatást és a 3-5 napos, bentlakásos konferenciák tartását. Az alkalmakat egyelőre a teremben tartják (ahol az áhítatokat is)*, és a másik nagy kórteremben szállásolják el a tanyákról érkezőket. A falumisszió keretében tartanak bibliatanulmányozó csendesnapokat is, amikor kiválasztott embereket képeznek csoportvezetővé, hitoktatóvá.* Van egy-egy lelkes képzett hívő ember a kórházon kívül is, akik motorjai ezeknek a konferenciáknak. Nagyon nagy segítség lenne ezért minél nagyobb körben imádkozni, így még az anyagi támogatásnál is jobban kérjük az imádkozó testvéreinket, hogy kapcsolódjanak be az imaláncba Fatehpur és környékének ébredéséért!

Az elmúlt 2 hónap alatt ismét megindult egy személyi fluktuációs hullám, amikor – különböző okok miatt – 4 nővér is elhagyta a kórházat. Nagyon fontos célként fogalmaztuk meg közösen, hogy lehetőleg olyan utánpótlást kell keresni, akik egyetértenek a lelki felelősség céljaival és Fatehpur vonzáskörzetében élnek. Van, aki házasság miatt ment el, van aki pedig a sok száz kilométeres távolság miatt. Az egyik, nagyon kedves nővér úgy hagyta itt a kórházat – a kasztrendszerre visszavezethető és a mentalitásukra jellemző módon –, hogy egyszerűen nem jött vissza szabadságáról. Pedig Chi-chim nagyon értékes munkatárs volt, csakhogy a családja ÉK-Indiában lakik (1700 km-re), és évente csak egyszer utazhatnak haza. (Ővele utaztunk múltkor Darjeelingbe Rhoda főnővérrel együtt.)* Hosszútávon célszerű lenne beindítani helyben egy nővérképzést is. A legközelebbiek Kanpurban és Allahabadban vannak, 80-120 km-re innen.

Nagy meglepetésünkre a két gyakornok fiú, Markus (Finnországból) és Dan (Egyesült Államokból) példát vettek rólunk és megajándékozták a nővéreket egy TV-vel és műholdvevővel. Azóta előszeretettel kulturálódnak a TV előtt szabadidejükben. Kedvesen mondták nekem, hogy a víztisztítóról ránk emlékeznek, a TV-ről pedig Dan-ékre.

Büszkén mutattuk a munkatársaknak, hogy benne vannak egy magyar újságban, az egyik legnagyobb egyházi lapban. A Reformátusok Lapjában megjelent cikk összegzés az első 4 hóna-punkról. http://reflap.hu/index.php/ujsag/olvas/i/1256/ A cikket ki is függesztették a nővéri pulthoz.*

Amiatt végül is jó volt, hogy 2 hónappal később jöttünk vissza, hogy – miután fél év alatt be-illeszkedtünk a helyiek közé – most újra objektívebben tudjuk megítélni azokat a változásokat, amiket bevezettünk, vagy azt, ha elhanyagolnak valamit közülük, és hosszabb idő távlatában tudjuk értékelni a kórház körül zajló folyamatokat.

Támogatókat keresünk

Többen kérdezték, hogy összesítettük-e már az eddigi adományokat és hogy állunk a küldetésünk anyagi fedezetével. A Missziói Irodán nyilvántartják a bevételeket és kiadásainkat, így a kapott kimutatások alapján el tudjuk mondani, hogy az adományok egyelőre messze elmaradnak az utunk időarányos részéhez képest. A 3., 4. beszámolónkban kórházi eszközök-re meghirdetett célra eddig sajnos egyáltalán nem érkezett céladomány.

Aki az eddigi hírleveleink alapján úgy gondolja, hogy részt tud venni az előttünk álló 3 hónap támogatásában, az kérjük, írjon nekünk, vagy juttassa el adományát számunkra. Az adományokkal kapcsolatos kérdésekben is elérhetők vagyunk az alábbi e-mail címen:

indiamisszio [kukac] gmail [pont] com

Nagyon köszönjük az alkalmi adományokat is és a hűséges, rendszeres befizetéseket is! És szeretettel buzdítunk a további adakozásra is! Az Úr áldja meg kinek-kinek a szolgálatunkban való részvételét!

(Ahol a szöveghez kapcsolódóan fénykép is található, azt *-gal jelöltük)

Fatehpur, 2010. június 11.

Juli és Tamás

Aki szeretné még támogatni utunkat, vagy a kórház felszerelését, az befizetheti/átutalhatja adományát a Missziói Iroda központi számlájára az alábbiak szerint, vagy készpénzben a Pasaréti Gyülekezet irodájában.

11100104-19024048-36000001

Címzett: Magyarországi Református Egyház

Közlemény: Külmisszió – Céladomány Németh Júlia indiai orvosmissziói útjára

vagy

Külmisszió – Céladomány kórházi eszközökre/Németh Júlia

A hírlevél letölthető innen pdf formátumban fényképekkel (3,09 MB)

Fatehpur

2010.01.01. péntek

Már hetek óta foglalkoztat minket a hosszabbítás gondolata. Annak idején többen is javasolták, hogy ha lehet, maradjunk legalább 9 hónapig, ami hatékonyabbá tenné mind a tényleges segítségünket, mind a befektetett energiát és forrásokat. Eredetileg, óvatosságból, mi nem mertünk fél évnél nagyobb távlatokban tervezni, hiszen a környezet nagyon más – mostani szemmel nézve szinte nem is tudtuk, mire vállalkozunk –, és 6 hónap is hosszú idő kiszakadni az otthoni civil életből. A válság miatt az adományok is nehezebben folytak be, emberileg biztonságosabb volt a rövidebb idővel tervezni. Végül, a munkavállalási vízum elutasítása és a 6 hónapos turista vízum egyértelműen bekorlátozta a mozgásterünket.
Most azonban, hogy túl vagyunk a tervezett idő kétharmadán és a fatehpuri idő felén, már hajlanánk arra, hogy meghosszabbítsuk kinttartózkodásunkat 3 hónappal. Egyeztetve Sujithékkal arra jutottunk, hogy a sokféle átmeneti helyzet (pl. szabadságolások) miatt is még eredményesebbé tudnánk tenni az elkezdett projektjeinket és szívesen vennék, ha maradnánk (Sujith áprilisban megint elutazik egy hosszabb időre, most egy továbbképzésre). Egyeztettünk a Missziói Osztállyal is (főnökünkkel, P. Tóthné Szakács Zitával) a további költségekről és a várható adományokról, ahonnan szintén biztatást kaptunk. Így már biztonsággal tudnánk vállalni azt, hogy kitöltsük a Missziói Osztály által „B” verzióként kilátásba helyezett 9 hó-napos kiküldetést. Újabb turista vízum igénylésével itt tudnánk tölteni még 3 hónapot.
Kaptunk néhány vállalást további adományokra és várunk még segítséget – kinek-kinek a lehetőségei szerint.

„Szelektív hulladékgyűjtés” Indiában

Bárhol jártunk eddig az országban, a hulladékkezelés és a környezetszennyezés mindenhol nagy probléma. A háztartási szemét elszállítása központilag megoldatlan. A naponta keletkező hulladékot ki-ki a legközelebbi árokba, szemétdombra, útszélére, szakadékba önti és a többit rábízza a természetre. És itt kezdődik a „szelektív hulladékkezelés”: a legszegényebbek a szemétkupacokon turkálva kiválogatják a papírt, a műanyagot és bizonyos üvegeket, amit vélhetően értékesíteni tudnak; a zöldség- és gyümölcshéjat, az ételmaradékokat pedig a majmok, tehenek, kecskék, disznók, kutyák, madarak túrják ki maguknak. (Ilyen körülmények között vajon mennyi mérgező anyagot tartalmazhat a tehéntej, bivalytej vagy a levágott állatok húsa.) Az összes többi pedig vagy egy faluszéli szemétdombra kerül, vagy egyszerűen elégetik.
      
A leggyakoribb az, hogy az utcán, házak mellett rendszeresen meggyújtják az összegyűlt szemétkupacot, ami be is teríti a jellemző szélcsendben a környéket torokszorító füsttel. Sajnos a kórházainknál is ez a gyakorlat. A kiotói és koppenhágai klímacsúcsokon India büszkélkedik alacsony széndioxid kibocsátásával és kvótájával, de a valóságos hétköznapi környezetszennyezésről nagyokat hallgat.
      
      
      
A vonatból még az intelligensebbek is a legnagyobb természetességgel dobják ki a szemetet az ablakon. Az utazóközönség – különösen az alvókocsikban – pedig rutinszerűen maga mögött hagyja az ételmaradékot, az ablakon ki nem dobott zacskókat, csomagolóanyagot, az ülés köré morzsál, aminek az a következménye, hogy a kocsikban elszaporodnak a csótányok, és elbújnak az ülés alatti résekben. Így mi is pórul jártunk már hosszabb utazásaink során, mert este alváshoz készülve a lehajtható fekvőhelyek mögül sorra másztak elő a csótányok, ezért virrasztottunk egész éjjel. Így még fárasztóbbá váltak a 20-24 órás utazások.
Landourban, a kisváros egy gazdag és adakozó polgárának jóvoltából saját lakókörzetében működik közterületi hulladékgyűjtés, az utcákon „Use me!” és „Keep Landour clean” felirattal szemeteseket helyeztek ki. Amikor ott jártunk, nagy megelégedéssel töltött el, hogy nem a ház körül öntöttük ki a szemetet – természetesen –, hanem naponta összegyűjtöttük, és el-vittük a legközelebbi utcai szemetesbe. Otthon ugyanez a megelégedettség azon a szinten ér, amikor a lakásban külön gyűjtött műanyag, üveg és fém szemetet rendszeresen elvisszük a legközelebbi szelektív hulladékgyűjtő szigetre, és bedobjuk a színes konténerekbe. Bár érzékelhető a kontraszt, nálunk még mindig nem él mindenki a szelektív hulladékgyűjtés lehetőségével. Ezúton is kérve kérek mindenkit, aki ezeket a sorokat olvassa, hogy ha eddig még nem kezdte el külön gyűjteni a hasznosítható hulladékot, akkor mostantól kezdje el, legalább ennyit tegyünk meg közösen a környezetünkért! (Igazából nem jelent plusz munkát külön vödörbe, dobozba, vagy szemetesbe dobni a különféle anyagokat. Időnként pedig mindenki el tud sétálni egy szatyorral a legközelebbi gyűjtőhelyig, vagy társasházaknál meg lehet szervezni, hogy akinek autója van, egyszerre elvisz több zsák hulladékot. Nekem már nincs szívem a szemétbe dobni a konzervdobozt, a műanyag palackot, de a krumplihéjat sem. A zöldségmaradékot kivisszük a kert sarkába, az összes papírt pedig a családban elégeti, akinek van vegyes tüzelésű kazánja.)

Az „északi sarkon”

Az egyik főnővér, Rodha (róda) meghívására elutaztunk szülőfalujába, Kalimpongba, az ország észak-keleti sarkába (Banglades és Nepál közötti rész), hogy velük ünnepeljük unokaöccse 1 éves születésnapját. Velük töltöttünk néhány napot, megnéztük Darjeelinget, ami az egész világon teaültetvényeiről híres, számunkra pedig Kőrösi Csoma Sándor sírjáról. Ha már ilyen messzire elutaztunk, a környéken töltöttünk még néhány napot, így jártunk Kathmanduban és Bakhtapurban is. Ez a terület megint nagyon közel van a Himalájához, akárcsak Mussourie, így különböző perspektívákból újra gyönyörködhettünk a hatalmas havas hegycsúcsokban.
      
      
A születésnap egy nagyon kedves ünnep volt, a kertben felállítottak két sátrat, az egyik alatt zajlott egy kis családi áhítat, a másikban pedig sokfogásos e-béddel látták vendégül a folyamatosan érkező mintegy 300 vendéget. A helyi szokások szerint a családi ünnepeket gyakran több száz fős körben ünneplik meg. A terület fő specialitása a momo, ami zöldség- vagy húsos töltelékkel töltött tészta, főtt, illetve gőzölt gombóc. Nagyon jól esett, hiszen már hónapok óta jóformán nem ettünk húst. A tibeti és nepáli közelség miatt az itteniek inkább nepálinak, sőt gorkhának mondják magukat. Mostanában éppen nagy tüntetéseket tartanak a független Gorkhalandért, Indiától való elszakadásukért. A meghívásnak köszönhetően megismerhettük az északi régióban élőket, akik sokkal öntudatosabbak és kedvesebbek, mint akiket eddig megismertünk India északi-középső részén. Szintén egy kedves helyi szokás szerint az idősebbek úgy köszöntik a rokonokat, ismerősöket, hogy a lehajtott fejükre egy pillanatra ráteszik a kezüket.

Északi utazásunk során sikerült megszerveznünk egy találkozást Csépe Andreával, aki már évek óta a régióban végez szolgálatot. Nagy öröm volt a távolban találkozni, tapasztalatot cserélni és erősíteni egymást.
      

Nemzeti ünnep

Nemrég tartották itt a nemzeti ünnepüket, a köztársaság napját, január 26-án, amire hasonlóan zászlókkal, kitűzőkkel, kokárdákkal készülnek. Nagyon érdekes volt megállni egy ilyen utcai zászló árusnál, mintha otthon lettünk volna, hiszen a trikolorjuk szinte teljesen megegyezik a mienkével, csak az ő pirosuk egy fakó, narancssárgás piros (sáfrányszínű), és a fehér sávban van egy kék színű kerék szimbólum (Asóka csakrája) – narancsvörös-fehér-zöld. Március 15-re készülve ezt a képet küldjük:
      

Fatehpur, 2010. március 1.

Juli és Tamás

Aki szeretné még támogatni utunkat, vagy a kórház felszerelését, az befizetheti/átutalhatja adományát a Missziói Iroda központi számlájára az alábbiak szerint, vagy készpénzben a Pasaréti Gyülekezet irodájában.

11100104-19024048-36000001

Címzett: Magyarországi Református Egyház

Közlemény: Külmisszió – Céladomány Németh Júlia indiai orvosmissziói útjára

vagy

Külmisszió – Céladomány kórházi eszközökre/Németh Júlia

A hírlevél letölthető innen pdf formátumban fényképekkel (4,01 MB)

Fatehpur

2010.01.01. péntek

Az újévbe éjfélkor itt is közös imádsággal mentünk át. Délután pedig megint egy közös szabadtéri ebéddel ünnepeltünk.

2010.01.03. vasárnap

Egy hetes utánajárást követően végre megkapom az eredeti akkutöltőnket (Olympus) megjavítva. Minden nap azt ígérték, hogy másnapra meglesz, menjek 12-re, 3-ra stb. Most el kellett a kemény beszéd, helyre raktam őket, a munkát meg megköszöntem. (Nem a fehér emberek fölényével viszonyultam hozzájuk, mindig türelmesen kértem a segítségüket, de visszaéltek vele és folyton csak hitegettek.)

2010.01.07. csütörtök

Prem, az egyik szakács fiú már magától megcsinálja az étkezőben, amit kértünk tőle, kitakarítja a mosdókagylót, letisztítja a pultot. Taibun, a váltótársa (szakácsnő) még nem sajátította el az új rendszert.
A szülőszobában holnap fogják megszüntetni a dugulást. (Már csak az a baj, hogy nem ma – a „má”-t itt nem ismerik, csak a „holnap”-ot.) Hetek óta szorgalmazom, hogy csinálják meg.
A szülőszobán egy kismama 8 cm-es tágulással. Mire teszek egy kört, már a 4 szolgálatban lévő nővér közül az egyik meg is szüleszti, a baj csak az, hogy egyedül. Máskor általában 2-ten, 3-man szokták levezetni a szülést. Sokszor „elfelejtenek” szólni Julinak, amikor beindul egy szülés, pedig Sunitha kiírta nekik, hogy „Please call Dr. Julia for every delivery!”

Nyitott szemmel járva a kórház területén egyre több logisztikai feladatot találok magamnak: segítem az üzemeltetést, jó példával megpróbálok javítani a takarítás színvonalán, felkutatjuk a kórház használaton kívüli eszközeit és műszereit, megpróbálom megjavítani azokat, tanácsokkal segítem Sujith-ot a kórház vezetésében. A kórházat vezető orvos házaspár 1 hónapos szabadsága alatt segítünk a helyettesítésükben.
A takarító fiút megtanítottam már arra, hogy szórjon vizet a betonra, amikor söpör, hogy ne kavarja fel a port (főként a kiteregetett ruhák miatt). Kisúroltam a mosdókat az ambulancián meg az ebédlőben. A rozsdás szárítókötelet kicseréltük műanyagra. Naponta szorgalmazom a dugulás-elhárításokat meg a javítási munkákat. Az ebédlőben első lépcsőben bevezettük a napi takarítást és fertőtlenítő mosogatószer használatát. Második lépcsőben meg szeretnénk valósítani a háromfázisú mosogatás (ld. ÁNTSZ rendelete: zsíroldás, fertőtlenítés, öblítés) egy egyszerűsített változatát 2 új mosogató-medencével, jelenleg ugyanis csak 2 kis kézmosó mosdót használnak a tányérok hideg vízzel való ellötykölésére.

2010.01.14. csütörtök

„Hideg” idők járnak itt, tél van. Nappal 10-16 fok van, éjszaka pedig 5-8, a szobánkban reggelente 17. Reggel 7-től este ½ 6-ig van világos. Mostanában sokszor van köd, többször esett az eső, ami itt ritkaság, de jól jön, mert megfogja a port. Van, aki még mindig nem hord zoknit, de sapkát igen. A leleményesebb nővérek forróvizes palackot ölelgetnek, a karbantartók pedig némi parazsat hoznak alumínium lavórban és elhelyezik a kórház egy-egy pontján.
Az egyik ilyen „szolga”, aki korábban a meleg vizet hozta nekünk reggelente – ezért elneveztük magunk között „gárám páni”-nak – különösen is alulöltözött, papucsban jár mezítláb és elég rongyosak a ruhái.
Vettünk neki a piacon egy öltözet ruhát:cipőt, meleg nadrágot, polár pulóvert, zoknit. Nem kis feltűnést keltettünk a piacon, mi mint fehér emberek, kilométeren át egyre nagyobb tömeg verődött össze mögöttünk és követtek, mint az árnyék, amikor pedig megálltunk egy boltnál, bámultak, mint az állatkertben.
Este összegyűlünk férfiak röplabdázni, mintegy 10-12-en, játszunk néhány meccset. Sötétedés után 2, oszlopra rögzített fénycső segít a tájékozódásban. Utána olyan nagy a lelkesedés, hogy elhatározzák, vesznek 2 kis reflektort, ami bevilágít-ja a pályát. Alkudozás bontakozik ki arról, hogy 2-2 100 W-os izzóból álljon a világítás, vagy csak 1-1-ből. A vezetők takarékossági érvei az 1-1 izzó mellett döntenek. A karbantartók vezetője, Mr. Rao, megígéri, hogy készíttet 2 magas állványt a lámpáknak.

A kórházi munkáról:

A kórház két fő profilja a szülészet és a szemészet, bár az EHA eredetileg sebészeti centrumként látná szívesen. 10 éve nem is látott a kórház nőgyógyászt, csak sebészt. Emellett foglalkoznak természetesen terhes- és csecsemőgondozással, és belgyógyászati esetekkel is. A bonyolultabb eseteket nem veszik fel, vagy továbbküldik Kanpurba.
A szülészet viszont a gyakorlatban nagy rutinná vált, a szüléseket szinte kizárólag nővérek vezetik le. Most Juli sok szülésen részt vesz, részben figyeli a helyi szokásokat, részben meg orvosként segít megelőzni a komplikációkat. Újból bevezette a CTG (szívultrahang) és – most télen – az elektromos fűtők használatát.
Havonta átlagosan 74 szülés van. Ez évente kb. 900 szülést jelent, ami egy nagyobb kórházunkénak több mint a fele, az összes magyarországi születésnek 1%-a. Nálunk néhány ismert intézményben az éves születésszám 1600 körül van (Szent János Kórház – 1388, Jahn Ferenc Dél-Pesti Kh. – 1469, Fejér Megyei Szent György Kh., Székesfehérvár – 1954). A szülő nőknek csupán a fele ún. „booked patient”, vagyis előre bejelentkezett, aki járt terhesgondozásra, a többi csak beesik – a komplikációk általában az utóbbi esetekben fordulnak elő. A császármetszések aránya 25% (a WHO szerint 15% lenne indokolt, nálunk 20-50% között van), a halva születéseké 5-6% (nálunk 0,5%). Viszonylag gyakran előfordul a meconiumos csecsemő, részben a nem kellő prediagnosztika, részben az elnyúló, erőtelen kitolási fázisok miatt.
Az egyik nap bejött egy asszony égési sérülésekkel a lábán és a karján. A számunkra szokatlan esetnek az szokott lenni a háttere, hogy ha a férj nem elégedett a felesége családja által adott hozománnyal, akkor megégeti – nagyon durva, de sokszor előfordul. Több hétig kezeltük, kókuszolajjal kentük a bőrét és nagyon szépen javult az állapota.

A szürkehályog-műtéteket (cataracta) ilyenkor végzik, a téli hónapokban, kampányszerűen. Tömegével érkeznek a jelentkezők, akiket előzetesen szűrnek. A szemsebész, dr. Khupp, egy másik EHA-kórházból, Chhatarpurból jön ide és 3 nap alatt közel 300 szemlencsét cserél ki a stáb meglepően jól szervezett, összehangolt munkájának köszönhetően. Ilyenkor egy felbolydult hangyabolyhoz hasonlít a kórház, több százan zarándokolnak el ide családtagjaikkal együtt. (A jelenség az Augustus császár által elrendelt népszámlálást teszi szemléletessé számomra. De Jézus gyógyításai is megelevenednek a szemünk előtt, az embereket hasonló öltözetben és körülmények között látva.)
A regisztráció viszont már egy koncentrációs tábor vagy egy börtön hangulatát idézi, ahogy egy táblával a kezükben falhoz állítják a pácienseket és lefotózzák a nevükkel meg az azonosítószámukkal; az aláírásukat pedig a „legmodernebb technikával” rögzítik: tintás ujjlenyomattal, mivel a többség nem tud írni.
Az állam támogatja ezeket a szemműtéteket és egy-egy megfelelően dokumentált beavatkozásért 750 rúpiát fizet majd egyszer, amint a bürokrácián „átfut” az igénylés. (2008-ban felfüggesztették az „eye-camp”-et, mert a 2006-os térítéseket a korrupció miatt még 2007 folyamán sem kapták meg.)
Az ingyenes szemműtétekre főként a legszegényebb rétegből jönnek emberek, akik még annak is örülnek, hogy valamilyen fekvőhelyet kapnak a kórház folyosóján vagy a kórteremben egy földre terített matracon vagy pokrócon. A kórház eme áldásos tevékenységének köszönhetően tehát évente több mint 1000 embernek javulnak a kilátásai.

Az operációkat minden esetben imádsággal kezdjük, „let’s pray!” felszólításra. (Ennek nem az a jelentése, hogy „jaj, istenem, segíts meg, mert fogalmam sincs, hogyan kell csinálnom!” – ahogy azt múltkor fogalmazta valaki –, hanem egy nagyon tudatos megalázkodás és bizalom-kifejezés a Teremtő Isten előtt, aki a legjobban ismeri az emberi szervezetet, és meg tudja áldani az orvosi beavatkozást.) Nagyon tetszik nekem, hogy ilyen komolyan kérik az Úr segítségét a munkához.

2010.01.14. csütörtök

Van a kórház laborjában 2 műszer, amit Daniék hoztak magukkal adományként anno. Egy nátrium- és kálium-analizátor meg egy pH-mérő. Egy ideig nagy hasznát vették. A személyi fluktuáció miatt azonban abbamaradt a használata és másfél éve a sarokban hever. (Ó, ez egy értéktemető!) Már hetek óta tervezem, hogy utánanézek, miért nem használják, s mára sikerült összehozni egy videokonferenciát Erdélyi Jánossal (Dani édesapjával), aki úgy ismeri ezeket a készülékeket, mint a tenyerét.
Megpróbáljuk távirányítással újból üzemképessé tenni a gépeket. Leporoljuk a készülékeket, s az első néhány óra még sikeres is, de aztán olyan károsodást találunk a paneleken, amit részben az áramingadozás, részben a hosszú állás okozhatott, ami már kérdésessé teszi az üzembe helyezés kifizetődő voltát. János szívesen áldozna még rá és küldene alkatrészeket, de este arra jutunk, hogy már nem éri meg két-háromszáz ezer forintot költeni rájuk.
Időközben megtudjuk, hogy éppen a napokban érkezett meg egy új Na-K-analizátor, amit még Sujith-tal rendeltek meg a szabadsága előtt. Ezt a készüléket viszont csak akkor fogják üzembe helyezni, ha vettek hozzá egy UPS-t (1 kW-os szünetmentes tápegység), ami egy feszültség-stabilizátorból, akkumulátorból és töltőből áll. Ez a berendezés a feszültség-ingadozásokkal és az áramszünettel szemben nyújt védelmet a készülékeknek.
A helyzet abszurd és nagyon súlyos szemléletbeli, valamint szervezési problémákat vet fel. Nehéz elfogadni az ellentmondásos helyzetet, de azon vagyunk, hogy jó gazdái legyenek azoknak az eszközöknek, lehetőségeknek, amiket kapnak.

Az egyik beteg kisgyerek sorsát különös figyelemmel kísérte végig Juli. Anyjával együtt 2 hétig feküdtek bent, részleges rekeszizomsérvvel érkezett.
      
Az ő segítségére egy távoli városból, Ludhianából (Punjab tartomány) jött egy gyereksebész, aki a hónap folyamán megműtötte. A műtét az előzetes aggodalmak és kockázatok ellenére nagyon jól sikerült. Az első képen a műtét előtti várakozás nehéz perceit látjuk, a másik kép pedig a távozáskor készült – a boldogság leolvasható az arcokról.

Lapzárta után

Lapzárta után éppen visszaérkezett kontrollra az égési sérülésekkel kezelt nő, boldogan köszönt rám, és mondta, hogy jól van és minden rendben van.

Szintén friss élmény, hogy a betanított takarító (Rahul) hosszú vonakodás után ma már saját maga is locsolja a port a söprés előtt. Bár főnökét, Mr. Rao-t meg kellett győznöm hozzá.

Január utolsó napjaiban megjött a tavasz, szinte mondhatnám: a nyár, mivel napközben 23-25 fok van. Nagyon boldog mindenki, felengedünk a hidegből, pedig csak másfél hónapig tartott a tél és közel sem volt olyan kemény, mint otthon.

Sujithék is visszaérkeztek szabadságukról, rögtön érezhető volt a légkörön. Az elmúlt 1 hónapban, mintha a lelke hiányzott volna a kórháznak. Minden sikerült, tartottuk a frontot, de az ő jelenlétük nagyon meghatározó a kórház, a személyzet hétköznapjaira nézve.

Az előző (3.) beszámolónk végén írtunk a kórházi eszközök beszerzésére vonatkozó terveinkről. Ha kapunk erre szóló adományokat, akkor megvalósítjuk az említett néhány fejlesztést. Addig is minden kedves olvasónknak köszönjük, hogy figyel ránk!

Fatehpur, 2009. január 31.

Juli és Tamás

Aki szeretné még támogatni utunkat, vagy a kórház felszerelését, az befizetheti/átutalhatja adományát a Missziói Iroda központi számlájára az alábbiak szerint, vagy készpénzben a Pasaréti Gyülekezet irodájában.

11100104-19024048-36000001

Címzett: Magyarországi Református Egyház

Közlemény: Külmisszió – Céladomány Németh Júlia indiai orvosmissziói útjára

vagy

Külmisszió – Céladomány kórházi eszközökre/Németh Júlia

A hírlevél letölthető innen pdf formátumban fényképekkel (3,32 MB)

Landour – Fatehpur

2009.11.21-22. szombat, vasárnap

24 órás autóút után megérkezünk Fatehpurba (ejtsd: Fatepur). 3 kofferünk a tetőcsomagtartón (jó porosak lettek), a többi hátul és mellettünk, az ülésen. Elöl 2 sofőr, de a másodsofőrt nem nagyon hagyja érvényesülni az első, mert egy kétbalkezes, ügyetlen ember. A kisebb autót választottuk inkább (Hyundai Santro), mert a másik egy Ambassador volt, de ki tudja, 20, 30 vagy 40 éves-e. Embert próbáló utazás. Csak lassan tudtunk haladni, többször végeláthatatlan teherautó-oszlopok foglalták el a fél útpályát. Az emberek kommunikációját, mentalitását jól tükrözi, ahogy útközben többször megkérdezték, ahol éppen jártunk, hogy merre kell menni Fatehpurba. A kérdést mi így tennénk fel: „Jó reggelt kívánok! Meg tudná mondani, melyik út visz Fateh-purba?” A szó szerinti fordítás így hangzott:  „– Fatepur, Fa-tepur!?” Végül is le a kalappal a sofőrünk előtt, mert kb. 20 órát ő vezetett, szinte egyhuzamban. Útközben megállunk Haridwarban, ami a Gangához kötött temetkezési szokásokról híres.

Vasárnap délutánra érkezünk meg, kimerülten, alvás nélkül, megkapjuk átmeneti szobánkat a kórház épületének oldalszárnyában. A később megüresedő vendégszobákból majd választhatunk.  Éppen most ünneplik a kórház fennállásának 100 éves évfordulóját. Erre az egyhetes ünnepségsorozatra időzítettük érkezésünket. Még zajlanak az utolsó simítások, kertépítés, sok helyen még most szárad a festék. Sujith-nak, a kórház vezetőjének mégis van egy kis ideje arra, hogy meleg szeretettel fogadjon minket, és elmondja, már nagyon várták a találkozást. A következő napokban csak annyi lesz a feladatunk, hogy részt vegyünk az ünnepi programokon és ismerkedjünk a kórházzal meg a munkatársakkal.

Fatehpur

2009.11.23. hétfő

Korán reggel arra ébredünk, hogy valaki nagyon kopog az ajtónkon. Sujith az, arra kér, hogy segítsek megkötni a nyakkendőjét, hiszen indul a nagy ünnepség.

A kórház egy nagy területen fekszik, fallal körülvett kampuszban, a falu főutcája mentén. Az utóbbi években gyűjtött támogatásból sok mindent fel tudtak újítani:

a főbejárati timpanont, az utcafronti kerítést, az ambuláns rendelő folyosóját, 4 VIP betegszobát, a szülőszobát, a csecsemőszobát, a sterilizáló szobát; Az ünnepre átfestették az épületek homlokzatát, virágos kerteket alakítottak ki és új feliratot kapott a bentfekvő illetve az ambuláns részleg, és mostantól a főbejárati timpanonon is felirat hirdeti a missziói kórház működését egy pirosan világító kereszttel, a keresztyénség egyszerű, de egyértelmű szimbólumával – Broadwell Christian Hospital (BCH), Fatehpur. Egy Brit szervezet, az EMMS támogatásából megépült egy új nővérszálló egy ebédlővel, (skóciai adományokból még 2005-ben a családos nővérszálló,) egy sportpálya, és most kerül átadásra szerkezetkész állapotban az orvosi szálló épülete. Most kezd beérni az a vetés, amit Daniékkal együtt sokan végeztek a kórház megmaradásáért és jobb működéséért. Pillanatnyilag még együtt lehet látni az elavult, megszokott körülményeket az új, modernebb feltételekkel, a régi szemléletet az új lehetőségekkel.

A szobánk még a régi: 4 és fél méter magas, sötét, tégla- és cementaljzattal, fürdővel és hidegvízzel. A beköltözésünkkor mintegy 60-80 szúnyog fogad. Moszkitóhálónk még nincs az ágy fölé. A réseket Juli betömi, nehogy megjelenjenek egerek, patkányok, és egérmérgeket helyez ki. Kölcsön kapunk egy merülőforralót a fürdéshez, de az első használat közben elmegy az áram. Elmondják, hogy mely órákban szokott lenni áram, de ezt a következő napokban nem tapasztaljuk, hiába figyeljük. Csak a világítás hálózata működik, és arról 1 konnektor, amihez csak gyenge fogyasztókat lehet csatlakoztatni (pl. ventilátor, borotva, akkumulátor-töltők, számítógép). Csak a hét végére áll össze a kép, hogy az áram meg szokott jönni, csak nálunk a villanyóránál lévő megpatkolt biztosítéknak az utolsó döfést jelentette a vízmelegítő, leégett az első használatkor. Addig biztosítanak nekünk naponta 2 vödör meleg vizet…

Fatehpur

2009.11.24. kedd

Kora reggel arra ébredünk, hogy valaki dörömböl az ajtónkon. Hát muszáj fölkelni! – Az egyik szolga hozott nekünk 2 vödör forró vizet. Nem alhatunk vissza, mert kihűl a víz. Gyorsan megmosakszunk a vödörből.

Fatehpur

2009.11.25. szerda

Az egérmérgekből 1-1 db naponta eltűnik. Még jobban figyelünk, és a mosdó lefolyócsatlakozásánál lévő rést is betömjük. Hát megtörténik, amire gondolni sem mertünk! – Vigyázat, horror! – Éppen használom a WC-t, s utána szembenéz velem egy patkány a WC kagylóból, próbál kimászni a vízből. Gyorsan leöntöm egy nagy vödör vízzel, de nem viszi le. Hát lélekvándorlás ide, lélekvándorlás oda, fogok egy vasrudat, és gyorsan elintézem… Nagy igyekezetemben viszont kilukadt a fajansz alja, szivárog belőle a víz a földre. Na, meg kell keresni az illetékes embert, aki az üzemeltetésért felelős, hogy megoldja a problémát. Ha aznap nem is, de másnap megfoltoztatta – 2 napig nem tudtuk használni a WC-t. (Ennek az egérméregnek esetünkben az volt a buktatója, hogy a hatására a rágcsálók szomjasak lesznek ugyan, és – a monszun időszak kivételével – nem találnak maguknak vizet a szárazságban, így elpusztulnak, de ez a patkány viszont a csatornában mindig megtalálta magának a vizet, ezért nem hatott a méreg. Az otthon kapható mérgek többnyire véralvadás-gátlóval fejtik ki hatásukat.) Még jó, hogy velem történt az eset, nem Julival!

Sok furcsa, érthetetlen gyakorlattal találkozunk a mindennapokban. Az ebédlőben 4-5 öreg, kopott műanyag tányérból eszünk egymás után. Evés után ki-ki ellötyköli a mosdónál hideg vízben és visszateszi a pultra. Hát ennyit a háromfázisú mosogatási rendszerről!

Rendszerint rengeteg szúnyog lepi el a közös helyiségeket, mint pl. az ebédlőt és az előadó-termet. Csodálkoznak, hogy mennyi szúnyog van, és szenvednek tőlük, de az ajtót nem csukják be és nem használnak szúnyogriasztót.

A betonjárdát akkor is buzgón söprik nagy porfelhőt kavarva, amikor éppen kint száradnak a ruhák. Lesz mit változtatni a helyi szemléleten! Persze nem akarunk ajtóstul rájuk rontani, de úgy tűnik, nyitottak mindenféle segítségünkre és javaslatra.

Szeretnénk segíteni abban, hogy javuljon a dolgozók higiéniája. Jó lenne kialakítani az ebédlőben egy hárommedencés mosogatót, ellátni egy adagolós fertőtlenítő mosogató-szerrel, hogy legalább a felét meg lehessen valósítani a mai kor elvárásainak, előírásainak.

Szívesen vennénk egy víztisztítót, hogy minél többen hozzájussanak tiszta ivóvízhez. 2-3 ilyen készülék van egyelőre az egész kampusz területén, az orvos családoknál. Néhányan, főleg a külföldiek, bejárnak hozzájuk vízért. A helyiek szervezete többnyire elviseli a vezetékes vizet, nem kapnak tőle hasmenést, de hosszú távon káros a nem megfelelően tisztított víz, ami fertőző is lehet. Vennénk 20 tányért, hogy ne kelljen sorba állni érte. Még egy hűtőszekrény is nagyon hasznos lenne, abból is csak 4-5 van összesen. Szeretnénk biztosítani legalább a két nagy közös helyiségbe egy-egy elektromos szúnyogcsapdát, olyat, mint amit nálunk a húsboltokban használnak – nagy szolgálatot tenne. A tányérokon túl ezek nem férnek bele a takarékos költségvetésünkbe. Ha néhányan tudnának erre a célra külön adományokat szerezni, áldozni, akkor szívesen megvalósítanánk ezeket a fejlesztéseket. Ennek a néhány dolognak a megvalósítása, beszerzése kb. 200 e. forintba kerülne.

Fatehpur

2009.11.28. szombat

Zajlanak a rendezvények, ünnepségek. Vetélkedőt szerveztek a környező iskolák tanulói között egészségügyi témában. Ennek a döntőjét tartották a héten. Többórás „keresztyén show”-t tartanak a falubelieknek egy sátorban, zenével, énekléssel.

Ma pedig a szponzorokkal, külföldi vendégekkel ünnepélyes keretek között sorban átadják a felújított helyiségeket, épületeket. A vendégek és a munkatársak ünneplő csapata végighalad a kampusz területén és minden egyes helyszínen elhangzik egy köszöntő, egy köszönetnyilvánítás az adakozók felé és egy hálaadó imádság a Főszervező Mennyei Atya felé. Nagyon felemelő élmény részt venni ezen az ünnepségen.

„Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet! Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte.” Jakab 5, 13-14

Fatehpur

2009.12.01. kedd

Ma este búcsúzik tőlünk Dr. Alan, a 90 éves gyermekorvos. Az indulása és a vonathoz való eljuttatása körül – itteni szokás szerint – kialakul némi kommunikációs probléma, félreértés, de a végső változat szerint 6-kor kiviszik az állomásra a kórház dzsipjével. Odagyülekezünk az autó köré 10-15-en, hogy elbúcsúzzunk tőle, meleg kézfogásokkal, ölelésekkel, majd indul, hogy beszálljon az autóba. Dr. Vasant utánaszól, hogy „várjál, Dr. Alan, még imádkozunk veled!” – annyira megható gesztus! Ott helyben hálát adunk az ő segítségéért, adományaiért, életéért, és az Úr oltalmába ajánljuk utazását. Nagyon tetszik, hogy a stáb számára ennyire természetes és fontos a közös imádság minden élethelyzetben.

„Szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra!” I. Thesz 5,17

Alan, miután hallott a kórházról, 2008 őszén eljött ide Angliából több hónapra segíteni. Hazatérve hírét keltette a kórháznak és adományokat gyűjtött a kórház fejlesztésére. Az idei fejlesztések már az ő közreműködésének is köszönhetők.

Fatehpur

2009.12.02. szerda

Mi viszont átköltözhetünk Alan szobájába. Ez egy nemrég felújított 17 m²-es apartman pici konyhával és fürdőszobával, Fruzsi is itt lakott 2 éve. Itt már egy kicsit jobb körülmények között lakhatunk, tudunk teát főzni, vizet melegíteni, reggelit készíteni. Kitakarítva adják át, de én azért még végig megyek rajta domestosszal, meg felmosok, hogy tiszta is legyen. Szekrények, polcok nincsenek, így kofferből kell élnünk.

2009.12.08. kedd

Falumisszió

Reggel véletlenül megtudom, hogy Sujithék falumisszióba mennek. Gyorsan eldöntöm, hogy ha lehet, én is megyek velük.

A szokásos, régi indiai dzsippel megyünk, ahányan csak beleférünk: Sujith, Josh és Alon (ausztrál medikusok), Rebeka (amerikai végzős orvostan-hallgató), Shíba (az univerzális és legaranyosabb nővér), Dzsévid (a sorőr), meg én (Tamás). Josh és Alon (22 évesek) és Rebeka, az EHA medikus gyakornok programjának keretében vannak itt 6-6 hétig. Ami nagyon örömteli, hogy mind hívők, így jól be tudnak kapcsolódni a kórház vérkeringésébe. Összekapom magam, mert „5 perc múlva” indulunk, ami végül még 20 perces várakozást jelent valakire. Már ideje megtanulnunk, hogy nem kell komolyan vennünk ezeket az 5 perceket, mert ezek csak jelképesek – mindenre azt mondják, hogy 5 perc múlva vagy óra 15-kor, vagy óra 30-kor, de mindez „indian time” szerint értendő.

Minden esetre elindulunk és háromnegyed órát zötykölődünk egy közeli faluig (Hazipur Gang). Itt is a helyi iskolánál táborozunk le, szerzünk egy-egy asztalt meg néhány széket, kitesszük az út mellé a földre. Az itteni bizonytalan szervezésre jellemző, hogy amíg a kamerával készítek néhány másodpercnyi felvételt a falubeli csendéletről, mire megfordulok, már nincs ott az asztal, hanem áthelyezték egy másik helyre. (Errefelé még az sem biztos, ami már megtörtént.) Sujith megpróbálja kiosztani a szerepeket, elkezdjük a rendelést, de 5 perc múlva már borul a koncepció. Végül is én regisztrálom a betegeket, Alon utána megméri a vérnyomást, a másik asztalnál Rebeka és Shíba a nőket, Sujith a férfiakat vizsgálja, a harmadik asztalnál pedig Josh kiosztja a gyógyszereket az előre betanult instrukciókkal (pl. „ék din mé” – naponta egyet). Nagyon fárasztó a nap, az emberek tolonganak az asztalunk körül, felverik a port, kiabálnak, néznek, bámulnak minket. Személyi dokumentumok híján a nevek után az életkor feljegyzése is bemondásra történik, de valahogy mindenki éppen jubileumi éveit tapossa, vagy 45 vagy 60 vagy 65 éves – úgy körülbelül.

Késődélután összecsomagolunk és átköltözünk egy másik faluba, Tarapurba. Ott is ugyanígy kipakolunk, fölállítjuk az asztalokat, megpróbáljuk egyfajta rendszerbe terelni az embereket, de reménytelen. Pár perc után káosz van körülöttünk, alig győzöm írogatni az embereket. Aztán besötétedik és „aki bújt, aki nem” alapon abbahagyjuk a vizsgálatokat, zseblámpa és telefon fénye mellett összepakolunk. Csodálkozom, hogy mire volt ez a nagy fölhajtás, és mi lesz azokkal az emberekkel, akik nem kerültek sorra. Sujith elmeséli, hogy ezeknek az alkalmaknak egyfajta figyelemfelkeltő és marketing szerepe is van, ugyanis nagyon sokan rászoknak a falvakban az ingyen gyógyszerekre, és nem akarnak elmenni a kórházba. A személyzet célja az, hogy minél többeket odatereljen a kórházba, ahol szintén szűkösek a feltételek, de még mindig egy „egészségügyi centrum”-nak mondható a helyi értelemben.

2009.12.18. péntek

Wendy és Jerry érkezik újból, hogy segítsék a kórház munkáját.

Már az elmúlt években többször is hosszabb időt töltöttek itt. Wendy floridai szülész nővér, 10 napos ittlétük alatt tart egy kurzust a nővéreknek a szülészetről. Jerry Dani beszámolóiból arról ismert már, hogy épített egy kerti tűzrakóhelyet http://erdelyiek.blogspot.com/2008/03/tzhely-pts-building-of-new-cooking.html. A karácsonyi ünnepségre most újból  épít egyet, mert a másikat már lebontották…

2009.12.19. szombat

Szorgalmaztuk, hogy Sujith távollétében se maradjon el a közös karácsonyi ünneplés, tartsunk egy hasonlót, mint tavaly. Az utolsó 2 napban körvonalazódott a program és az, hogy mindenki készül egy kis ajándékkal az általunk is ismert névhúzás alapján. Az esti együttlét során ünnepélyes keretek között egyenként adják át az ajándékokat, név szerint szólítva a munkatársakat. A keresztyének figyelmességét tükrözi, hogy minden egyes alkalmazottat meghívtak az ünneplésre, a takarítókat és a kerti munkásokat is. Ez nagy megnyugvással tölt el minket a kasztrendszerrel szemben. A karácsonyi vacsora az új kerti grillen készül.

2009.12.20. vasárnap

A fényképezőgépünk akkutöltője elszállt a nagy áramingadozás miatt. Megpróbálunk felkutatni egy szervízt, műszerészt, hogy hátha valaki meg tudja javítani itt, Fatehpurban, a 100.000-res kis faluban. Több napba telik, míg valami előrelépés mutatkozik az ügyben. Találunk egy finommechanikai műszerészt, aki megpróbálkozik a javítással, majd elviszi Kanpurba, a 90 km-re lévő következő nagyobb városba, ahol nagyobb esélyekkel esetleg egy másikat is tud venni. Emberileg szinte lehetetlen megoldást találni itt, Indiában – az alkatrész az Olympus töltőhöz itt nem beszerezhető, szakszervíz sincs. Nagyon hiányzik a töltő, mert nem tudunk fényképezni. (Ilyenkor ugye vizsgázik az ember hite is, hiszen előbb-utóbb elérjük a technika és az emberi ügyesség, emberi kapcsolatok korlátait. – Ezt főként Neked írom, Miki, a korábbi felvetésedre! – Csak az Úrban bízhatunk, és kérjük is őt, mert ő tudja úgy irányítani az embereket és az eseményeket, hogy a szűkös körülmények között is megoldást kapjunk a problémánkra. Egy idő után úgy látszik, kiaknáztuk a lehetőségeket, nincs tovább. De az Úr tudja a mi szükségünket és nem csal meg, ha bízunk Benne. Ezt most még úgy fogalmazom meg, hogy nem tudom a megoldást!)

„Ki az Úrban bízott, nem csalódott még. Első lennék én, ha szégyent vallanék. Nem, Te nem hagysz cserben, Örök Kőszirtem! Megrendülhet ég s föld, a Te Igéd nem.”

2009.12.22. kedd

Sokat beszélgetünk Wendyvel arról, hogy milyen eszközökre van szüksége a kórháznak. Elemezzük a használatban lévő eszközöket és felkutatjuk a használaton kívülieket. Megállapítjuk, hogy egy 100 W-os lámpát, vagy egy kontakthibás, hangos fűtőventillátort próbálnak használni az újszülöttek melegen tartására hol az egyik szobában, hol a másikban. Juli talál 2 mini dopplert (szívultrahang vizsgáló), amit nem használnak, majd kiderül, hogy nem is működnek jól. A Daniék által hozott nátrium-, kálium-analizátor nem működik, nincs pénz vagy eltökéltség a javítására. Előkerül egy CTG is.

Megpróbálom beindítani a karbantartási munkákat is. A szülőszoba mosdója alatt eldugult a lefolyó, áll a víz, a rendelő WC-jének mosdójánál ugyanígy; a szülőszoba 2 új ajtójának olajféke akad, nem működik; az egérmérgeket újból kirakjuk, már 3 egéráldozata van az akciónak; az új nővérszálló falán van egy nagy beázás, egy hete még senki nem csináltatta meg;

Szeretnénk áttörni a tehetetlenség falát és beindítani a szükséges kommunikációs és operatív folyamatokat.

2009.12.24. csütörtök

Szokásos nap, nincsen semmiféle karácsonyi hangulat, bevásárlás, tolongás, fény, csillogás, a kórház üzemel. Este újból közös ünneplés van, így nagy körben ünneplünk.

2009.12.26. szombat

6 nap után, éppen karácsony másnapjára megérkezik a megoldás a töltőre. Az emberünk tudott venni egy ugyanilyen töltőt a Nikon boltban. Nem olcsó, 2800 Ft, de legalább van, és működik is. Praise the Lord!

Ma adódik egy kis nyugalom, így Juli tud főzni, és kettesben is ünneplünk este.

2009.12.27. vasárnap

Karácsony alkalmából napról-napra meghívnak minket és egymást a közvetlen szomszédaink vacsorára. Nagyon kedves módja ez az ünneplésnek. Általában itt az a szokás, hogy egy-egy ünnepet több, akár 3-7 napig is ünnepelnek. Mi is részt akarunk venni a vendéglátásban, s ahogy Zakariásra is éppen egyszer esett a papi szolgálat, a csoportjának beosztása szerint (Lukács 1,8-9), ránk pont karácsony másnapján, vasárnap került a sor. Meghívtunk mintegy 12 embert, beharangoztuk, hogy finom magyar gulyást fogunk főzni ebédre. Délelőtt készültünk Vasantékkal a gyülekezetbe, de még be kellett mennie a kórházba, és nem jött, csak nem jött – ahogy Zakariás is időzött a templomban (Lk 1,21). Minket meg a kis családi gyülekezetben vártak, de hiába, végül is már túl késő lett ahhoz, hogy elmenjünk. Ezért megkértem Jerryt, hogy készüljön egy rövid igeszolgálattal az ebédhez. Megható volt a bizonyságtétele arról, hogy mi mindent köszönhetünk a Mennyei Atyánknak. Így a gulyás meg az üzenet méltó párossá lett az ünneplésre. Csodálatos volt megélni a testvéri közösséget.

2009.12.28. hétfő

Ezzel szemben a mai nap embert próbáló. Óriási a sokadalom a szemműtét-kampány miatt, több adminisztratív munkatárs most készül szabadságra, Wendyéknek ez az utolsó napjuk itt,

sok a nehéz eset a kórházban, az ambulancián is várnak a betegek, kevés a most jelenlévő 2 orvos (az egyik ráadásul otthon maradt a gyerekekkel), műszaki problémák is vannak az elektromos hálózattal. Elkezdtem feltárni az elektromos ellátással kapcsolatos hibákat a mi szállásunkon kiindulva, eddig ugyanis senki nem vette észre, hogy időnként veszélyes áram-ingadozások vannak – valószínűleg rossz kötésekkel csatlakozhat egymáshoz az inverter (az akkumulátoros betáplálás) és a generátor hálózata. Az új akkutöltőnk megint elromlott emiatt, pedig vettünk már stabilizátort is a feszültség-ingadozások kivédésére. Wendyék nem látják foganatját annak a sok kezdeményezésnek, amit belefektettek a kórházba. Most megint úgy tűnik, hogy pusztába kiáltott szó a sok kérés, figyelemfelkeltés, hogy változtassanak bizonyos dolgokon. A laborban éppen látom reggel, hogy letakarítják a pultot – szabadkoznak, hogy nem ér rá minden héten takarítani az ember, mert nagyon elfoglalt. A kihelyezett egér-mérgeket vagy az egerek vagy a takarítók tüntették el (utána kell járni). Valaki megkér, hogy az ünnepségen készült képeket másoljam le neki DVD-re, hogy hazavihesse magával a szabadságra. El is készítem, de nem jön érte a megbeszélt időben – mint megtudom, már el is ment. Hát ez már föltette az i-re a pontot. Wendyék nem tudják megtartani az utolsó leckét a nővéreknek a megbeszélt időpontban, mert senki sem jött el. Körbe kell járniuk a kórházat, hogy kire is lehet akkor számítani…

Szóval, a mai nap összejött minden! És ez most tényleg sokk-ként ér minket, hiszen eddig lépésről-lépésre követni, illetve befolyásolni tudtuk az eseményeket. Nehéz megérteni, hogy számunkra alapvető dolgokkal nincsenek tisztában, vagy nem ugyanazok az értékek számukra. Nehéz elfogadni, hogy sok egyszerű dolog nem működik jól, nem szervezik meg, nem érnek össze az információk.

Most már értem, miért kaptuk azt a szép vasárnapot! Igen, sokszor az Úr felkészít minket egy-egy rendkívüli erőpróbára szokatlanul gazdag áldással, mint amikor a tanítványokat elhívja a hegyre, hogy elcsendesedjenek egy kissé, s közben az élményekkel telve vissza sem akarnak már menni.

Legfőbb küldetésünknek most azt látjuk, hogy megtanítsuk őket jól gazdálkodni azokkal, amiket adományként kapnak, hogy beindítsuk azokat a folyamatokat, amelyek összehangolják az egyes részfeladatokat, információáramlást biztosítanak a munkatársak között, és, hogy ellenőrizzék a megbeszélteket, a kiadott feladatokat.

Elég terjedelmes lett ez a jelentésünk is, pedig sok mindent még nem is említettünk, mint például azt a kalandunkat, amikor délután elmentünk sétálni a faluba, közben ránk esteledett, és egyszer csak kialudt minden világítás, koromsötét lett az utca – de úgy, hogy tényleg! –, és éppen nem tudtuk, hogy hol vagyunk… Később meséltük, hogy erre jártunk, amikor eltévedtünk, mire mondták, hogy az Fatehpur Chicagoja, nem ajánlatos arra menni.

A november 25-i bejegyzésünk alapján meg szeretnénk nyitni a lehetőséget arra, hogy a személyes segítségünkön túl néhány konkrét eszköz beszerzésével is tudjuk támogatni a kórházat. Megvizsgáltuk, hogy mik azok megoldások, amikkel a leginkább tudnánk javítani az itt dolgozók életkörülményein. A fent említett dolgok közül is főképp az étkező higiéniáját és a szúnyogok elleni védelmet látjuk szükségesnek. P. Tóthné Szakács Zitával, a Missziói Osztály vezetőjével azt találtuk ki, hogy az eddigi csatornákon keresztül „kórházi eszközök” megjelöléssel tudunk fogadni céladományokat. Amennyiben érkezik ilyen támogatás, a megnevezett fejlesztéseket azonnal megvalósítjuk. Kérjük, hogy ha tud/tudsz olyan szervezetet, alapítványt, céget, amely nyitott ilyen konkrét humanitárius céladományokra, akkor segítsen/segítsél ennek a megszervezésében. A keretösszeget 200.000,- forintra becsüljük. Nagyon szépen köszönünk minden segítséget!

Fatehpur, 2009. december 31.

Juli és Tamás

Aki szeretné még támogatni utunkat, vagy a kórház felszerelését, az befizetheti/átutalhatja adományát a Missziói Iroda központi számlájára az alábbiak szerint, vagy készpénzben a Pasaréti Gyülekezet irodájában.

11100104-19024048-36000001

Címzett: Magyarországi Református Egyház

Közlemény:     Külmisszió – Céladomány Németh Júlia indiai orvosmissziói útjára

vagy

Külmisszió – Céladomány kórházi eszközökre/Németh Júlia

A hírlevél letölthető innen pdf formátumban fényképekkel (5,68 MB)

Landour

2009.10.28. szerda

Napjaink most már végre rutinszerűen telnek. Reggeli áhitat, vizit, ambuláns vizsgálatok, nyelviskola, interturbán, adminisztráció.
Vannak, akik már befogadtak minket, van aki még tartózkodóbb. Néhány furcsa reakció okoz nekünk még meglepetést.
Az idő továbbra is nagyon szép, nem győzünk gyönyörködni a napsütésben és a hegyekben.
Többen nagy tekintéllyel fordulnak szakmai kérdéssel Julihoz (pl. a nyelviskolából): „Dr. Julia Dzsí!…”

Landour

2009.10.29. csütörtök

Vendégek érkeznek hozzánk otthonról, Juli barátnői, Edina és Frida. Ők 1 hónapja járják Indiát és utolsó állomásukként hozzánk jönnek, itt töltenek 2 napot. Nagyon jó egy kicsit együtt lenni otthoniakkal és megbeszélni az itteni
tapasztalatainkat.

Banksil

2009.10.30. péntek
Az eddigi legkalandosabb napunk következik, elkísérjük a kórház egy csapatát „Camp”-be, egy külső rendelésre. Ez egy rendszeres program, minden héten kimennek 1-2 faluba, hogy fogadják a betegeket. Nagy erőpróba ez a stáb számára és nagy esemény a falubelieknek.
A falumisszió egy nagyszabású program keretében történik. Az ún. „Bhawan C.H.D. project” a kórház falain kívül 56 faluban nyújt humanitárius segítséget rendszeres vizsgálatokkal és gyógyszerekkel. Az egyik csapat 2 napos túrára
ment egy olyan „közeli” helyre, ahova csak gyalog lehet eljutni, 3 órás kirándulással. Mi Banksil-be mentünk, ami 2 órás autóútra van a hegyek között. A kórház dzsipjével 4-en indulunk, többen csatlakoznak még hozzánk, összesen egy orvos, 5 gyógyszerész/nővér/szociális munkás és mi ketten.
Újabb lélegzet-elállító utazás az óriási hegyek között, magas szerpentineken, keskeny hegyi utakon, a végén köves úton a szakadék szélén kanyarogva. Meg kell szokni, hogy a táj alattam és fölöttem van, nem előttem és körülöttem. Óriási, szinte földön túli élmény 2000 méteres magasságban átszelni a hegyeket!

Megérkezünk a magaslati településre, nagy várakozással fogadnak. Letáborozunk az iskolánál, ahol éppen véget ért a tanítás, és berendezzük a tantermet rendelőnek és patikának.
Folyamatosan zarándokolnak az emberek, s több órán át megállás nélkül fogadjuk a betegeket. A legtöbben fülfájással, mozgásszervi fájdalmakkal, bőrfertőzéssel jönnek. Mindenkinek felírják és oda is adják a gyógyszerét. A kis helyiség egy zsúfolt, mozgalmas hellyé válik. Nincs intim orvos-beteg viszony, mindenki mindent hall. Az ajtóban valaki regisztrálja az érkezőket,
kezükbe nyomja a sárga betegkártyát, ami majd a recept lesz, itt várják, hogy továbbléphessenek az orvoshoz, aki vizsgál, gyógyszert ír föl, majd átküldi a beteget a „gyógyszertárba”, a terem másik felében lévő gyógyszerszőnyeghez. Ez a körforgás megy órákon át.

Landour

2009. november 1. vasárnap

Az egyik helyi gyülekezetben (Kellogg Memorial Church) részt veszünk az istentiszteleten – ide járnak sokan a nyelviskolából és az LCH kórházból, ez egy modern gyülekezet –, utána tea melletti beszélgetés közben  megismerkedünk egy amerikai-indiai misszionárius házaspárral, Daviddel és Daphnéval, akik egy lunch-ra hívnak minket egy szűkebb körbe.

Ott találkozunk azzal a két amerikai lánnyal is meg testvérükkel és anyjukkal, akik éveket együtt töltenek Davidékkal, s a falumisszióban nővérként segítik munkájukat. (Ez egy másik falumissziós program, a kórházétól függetlenül működik.)

Landour

2009. november 2. hétfő

Szokás szerint verőfényes napra ébredünk. A reggeli áhitat megerősít minket abban, hogy jó helyen vagyunk. Az alkalmat a falu egyik gyülekezetének (Union Church) lelkipásztora tartja. Az igemagyarázat a Zsidókhoz írt levél 12,1-3 alapján arról szól, hogy minden ború, sötétség, nehézség, bűn ellenére „nézzünk fel Jézusra”, és előre tekintve „fussuk meg az előttünk lévő pályát”. Az üzenet aktualitása az EHA 40 éves fennállásának ünneplése. – Jó dolog ünnepelni, happynek lenni, ujjongani, nagy szavakat mondani, de az élet ennél több, a célra tekintve kell megállni és továbbmenni. Hálát adva a múltért, ne ragadjunk le annak problémáiban, küzdelmeiben, csalódásaiban, hanem nézzünk előre, és mindig Jézusra, aki a kezdet és a vég, az épület  sarokköve, Őrá alapozva tekintsünk a betegekre és a jövőre. A 11. rész a hit
próbáiról, a hit példaképeiről, a keresztyén-üldözésekről szól, a 12. rész eleje pedig ennek ellenére a jövőről, a reménységről, a kitartásról és a Jézusra való figyelésről. – A kórház hitvallása nagyon nyílt és egyértelmű: a 2 éve  újjáépített kórházat is tudatosan és jelképesen is Jézus Krisztusra, mint sarokkőre alapozták.
A kórház egy valóságos sziget a különböző vallású indiaiak között. Sokan zarándokolnak el ide, főként szegények, sokszor utolsó reménnyel, és itt egy kellemes légkört tapasztalnak.

Megrendítő hír érkezik az EHA egy másik kórházából. A Duncan Hospital, Raxaul (Bihar tartomány) kórház munkatársai a hétvégén piknikre mentek a nepáli hegyekbe, Hitaudába, egyfajta csapatépítő tréningre. A viszszafelé vezető úton az egyik autót baleset érte és lesodródva az útról lezuhant a hegyoldalon. Az egyik fiatal nővér meghalt, 2 másik is fejsérülést szenvedett, 4-en többszörösen is megsérültek. Azonnal imádkozunk értük a reggeli  közösségben. Nehéz folytatni a napot… (Ezt eddig nem meséltük el, mert nem
akartunk senkit sem felettébb megterhelni az irántunk való aggodalommal.  Most már elutaztunk a hegyekből, ilyen veszélynek már nem vagyunk kitéve.)

Hálát adunk az Úrnak, hogy megőrzött minket ilyen veszélyek között is.

Délután Mussourie másik végébe utazunk, ahol egy tibeti gyerekeknek otthont adó, őket taníttató kollégiumba megyünk kihelyezett rendelésre. A  leggyakoribb esetek: megfázás, gyomorrontás, hasi, mellkasi fájdalmak. Sokan közülük hosszú évekre elszakadtak szüleiktől, vagy árvák. Nagyon  aranyosak és szeretetre méltók a tibetiek. Az iskolát, kollégiumot, templomot egy alapítvány tartja fenn, a buddhisták és a WHO támogatásával. Nagyon  nagyra értékeljük a kórháznak ezt a külső szolgálatát.

Landour

2009. november 3. kedd

A mindennapi kirándulásaink során hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy utunkon majmokkal találkozhatunk. Rendszeresen portyáznak a házak között, turkálnak a kiöntött szemét között, élelmet keresnek vagy lopnak. Olykor elég veszélyesnek tűnnek. Ijesztő lármát csapnak, amikor végigszaladnak az üzletek, lakóházak tipikus fém „hullámpala” tetején.

A reggeli áhitat most a 40 éves évforduló ünneplésének jegyében zajlik – a szokásostól eltérően – a földszinti aulában, a betegfelvételi helynél. A beszédek és a hálaadás után bemutatják az új eszközöket, melyeket a megspórolt pénzből tudtak vásárolni a hatékonyabb működéshez: egy új  ultrahangos készüléket, egy új fogorvosi kezelő széket és egy új dzsipet a falumisszióhoz.

Landour

2009. november 7-8. szombat-vasárnap

A hétvégére azt terveztük, hogy lemegyünk a legközelebbi városba, Dehra Dunba, hogy élvezzük egy kicsit a nyárias meleget (25 °C), és megnézzük a várost, ami olyan szépen néz ki fentről, különösen az esti fényekben – hasonló, mint a Mátrából Gyöngyös. Összecsomagolunk 2 napra, lecipeljük a
csomagjainkat Mussoorie-ba a taxiállomásra, hogy ott alkudjunk ki kedvező árat a 34 km-es útra. Már a héten felmértük a terepet, és ajánlottak 350-250 rúpiás árat is. Most az volt a célunk, hogy 450 rúpia alá nyomjuk az árat, de ezúttal senki sem akart ez alá menni (2000,- Ft). Most valahogy mindenki a „fix price”-ra hivatkozik, és senki sem akar dolgozni, inkább ott állnak egész nap a droszton. Így feladtuk a „költséges” városnézést, maradtunk Mussoorie-ban, sétáltunk egy nagyot, és este visszacipeltük a csomagjainkat a hegyre. Mi is röhögtünk magunkon, de legalább jól telt a nap.

Vasárnap egy másik gyülekezetbe megyünk istentiszteletre, jó igehirdetést és közösséget találunk. A lelkész házaspár kedvesen invitál minket egy teára. (Union Church)

Landour

2009. november 9. hétfő

Munka után a Davidékkal a falumisszióban együtt dolgozó amerikai lányoknál (Joni és Jana) vagyunk vendégségben. Nagyon jó megismerni őket és a szolgálatra való elszántságukat. Az ő munkájuk abból áll, hogy hetente elutaznak egy-egy faluba néhány napra, ott sátoroznak, meglátogatják az embereket, családokat, felmérik egészségi állapotukat, szükség szerint megvizsgálják betegségüket, panaszaikat és ellátják őket alapvető gyógyszerekkel. Többször visszatérnek ugyanabba a faluba, hogy jó kapcsolatot építsenek ki az emberekkel, így nyitottá válnak feléjük.

Landour

2009. november 17. kedd

Nagyon szerettünk volna találkozni Davidékkal is – meg is hívtak magukhoz –, de az időpont-egyeztetés nem járt eredménnyel (hol közbejött egy  gyomorrontás, hol ők voltak éppen falumisszióban, vasárnap másik gyülekezetben voltunk), s az utolsó hetünkön pedig szerdán el kellett utazniuk. Már Juli írt is nekik egy mailt, hogy nagyon sajnáljuk, de majd  tartjuk a kapcsolatot e-mailben. Én hittem abban, hogy még találkozhatunk,  írtam nekik egy SMS-t reggel, hogy ha esetleg a ma este jó nekik, akkor mi nagyon örülnénk a találkozásnak. A szebbik ruhámat, cipőmet vettem fel.  (Utólag kiderült, hogy nem használják a mobiljukat, így el sem jutott hozzájuk az üzenet.) Délben az iskolába menet megálltunk egy internet cafénál, hogy röviden megnézzem, jött-e esetleg tőlük e-mail. Legnagyobb  meglepődésemre ott találom Davidet az internetnél! Meg is beszéljük a  kialakult helyzetet, és hamar eldöntik, hogy várnak minket vacsorára. Hát ez tényleg nagy ajándék! Hát még az, ami este történt! Nagyon gazdag együttlétünk volt. Sokat meséltek küldetésükről, életfilozófiájukról, a  szolgálatról. Megható volt, ahogy a hatalmas ember fogalmazott: „jó dolog szép, vidám istentiszteleteken énekelni, tapsolni, együtt lenni, aztán hazamenni, de az igazi istentisztelet: meglátogatni az árvákat és özvegyeket nyomorúságukban, a szomjazónak inni adni, a mezítelent felruházni, a foglyokat meglátogatni (Jakab 1,27; Ézsaiás 58,7; Máté 25,35.40).” Nem  vágynak haza Amerikába, ahol „az emberek csak isszák a sörüket és nézik a tévét”. Igazi alázatos és életvidám misszionáriusokat ismertünk meg bennük. Teljesen feltöltődve jöttünk el tőlük.

Landour

2009. november 20. péntek

Az utolsó napunkra még sikerül betenni egy esti találkozást a legkedvesebb barátainkkal, Binuval (a képen középen, Mr. Binu Alexander), az egyik rezidens orvos a kórházban, akit neve után Mr. Bean-nek nevezett el Bhim (jobbról), a Bha-wan Projekt (falumisszió) lelkes munkatársa, akit mi meg Bim-bam-nak hívtunk, ő pedig minket Tom and Jerry-nek. Mr. Bean szülei egyébként misszionáriusok, Bim-bam pedig Nepálból származó árvagyerek.

Landour

2009. november 21. szombat

Eljött végre a nagy költözés napja, ma utazunk Fatehpurba, a végleges szolgálati helyünkre. Az út 7-800 km, amit 24 óra alatt teszünk meg autóval. A következő jelentést már onnan írjuk.

Szememet a hegyekre emelem:
honnan jön segítségem?
Segítségem az Úrtól jön,
aki az eget és a földet alkotta.

Zsolt 121,1-2

Mussoorie, 2009. november 21.

Juli és Tamás

Aki szeretné még támogatni utunkat, vagy a kórház felszerelését, az befizetheti/átutalhatja adományát a Missziói Iroda központi számlájára az alábbiak szerint, vagy készpénzben a Pasaréti Gyülekezet irodájában.

11100104-19024048-36000001

Címzett: Magyarországi Református Egyház

Közlemény: Külmisszió – Céladomány 0émeth Júlia indiai orvos-missziói útjára

A hírlevél letölthető innen pdf formátumban fényképekkel (5,7 MB)

Németh Júlia és Pálúr Tamás

Budakeszi-Bécs-Delhi

2009.10.08. csütörtök

Sok készülődés után végül is gyorsan elérkezett az indulás napja (október 8. csütörtök). ½ 8-kor indultunk Budakesziről (a Zsinati Iroda mikrobuszával és sofőrjével), 10-kor már Bécsben voltunk. A repülő indulásáig még 3 és fél óránk volt. 13:35-kor kifutott a gép, s a 7 órás út után 20:40-re érkeztünk Delhibe (itt így ejtik: Dili), helyi idő szerint 01:10-re. Az utazás nagyon sima volt, de nem kényelmes. A 3. óra után már nagyon nehéz volt elviselni a szűk helyen való várakozást – a leszállásra.

Delhi

2009.10.09. péntek

Az első benyomások: a traktorszerű csomagszállító a reptéren, piszok, szmog, nagy forgatag. Az első feladatunk a csomagjaink megtalálása volt. Rögtön bele is futottunk az első próbába: az egyik csomagunk nem érkezett meg. Kb. 30 kofferrel több futott ki, viszont néhányan meg nem kaptuk meg a sajátunkat. Nagy az ijedtség, keresgélés, de csak nincs sehol. Amíg Juli az eltűnt csomag regisztrációját intézi, én még futok néhány kört, hátha valahol megtalálom. A bőrönd tartalmáról való lemondás gondolatát kóstolgatva eszembe jut az ének: „Bízom Benned, Uram Jézus, Benned bízom egyedül…”. Hát akkor ne temessük még el a reményt, bízzuk az Úrra, hogy mégis meglegyen. A nyomtatványok közben elkészülnek, átadják a pultnál az ügyet a következő csapatnak, akik a számítógépre viszik az adatokat. Néhány leütés a koszos, szürke billentyűzeten, melyből csak a gyakran használt billentyűk világítanak fehéren, s mosolyogva mondják, hogy „no lost baggage”, a holnapi géppel érkezik. Nyilván kidobta a rendszer, hogy Bécsben maradt (pedig egyszerre adtuk fel mind a kettőt). Hát nagy az öröm. Hajnali ½ 3-ra végzünk is, és aki a szálláshelyünkről várt minket, még mindig ott volt. – Később kiderül, hogy mégsem +4 ó 30’ a különbség, hanem itt, Delhiben, +3 ó 30’. (Lapzártakor pedig már otthon megtörtént a visszaállás a nyári időszámításról, így most már +4 ó 30’ az időeltolódás.)

Kifele menet váltunk valamennyi rúpiát, majd a parkolóban vár egy csinos, függönyözött „Suzuki limousine” (Ez az új Swift, de később már a 15 éves modellel visznek minket). Áthajtunk a városon, nagyon nagy a szmog, füstös, büdös a levegő, az út, mintha építési terület lenne, a duda éjszaka is fontos navigációs eszköz.

Megérkezünk egy eldugott, sikátoros helyre, ahol a szállásunk az épület 3. emeletén van. Kis szoba, fürdő, pici erkély, hangos klíma és mennyezeti ventilátor. A konnektorokhoz jobb nem nyúlni, mintha az összes csatlakozás életveszélyes lenne.

Szappan nincs, a sajátunk a másik kofferben, de egy sima zuhanyra így is futja. Az éjszaka már csak a szúnyogokkal való küzdelmet tartogatja számunkra. 10 percenként 1-1 csípés – a malária elleni gyógyszert már tegnap óta szedjük, hála Istennek –, de a csípések attól még kifejtik lokális hatásukat. Már nem látunk esélyt a nyugodt alvásra. Reméljük, nem így telik mind a 155 további éjszakánk!… Az összes nálunk lévő szúnyogriasztót kitesszük, szagoljuk, bedugjuk, és a végén alszunk 11-ig.

Délután a „hotel” „taxi szolgálata” bevisz minket a városba, hogy vásároljunk magunknak néhány dolgot. (Természetesen ez egy egyszerű vendégfogadó, csak megpróbálják jól menedzselni magukat. Az EHÁ-tól azt kértük, hogy a lehető legolcsóbb szállást foglalják le számunkra, a delhii tartózkodásunkra. Ezért nem is a városközpontban van, hanem egy külvárosi kerületben [Vasant Kunj, C8/8791.] Amint már kiismerjük magunkat, az olcsó riksával járunk a városba, ami egy háromkerekű nyitott, ponyvás motorautó, pontosabban „took-took”, a városi kistaxi a hétköznapi ember számára.) A forgalomról és a közlekedésről majd a hangos képek és fotók adnak hangulatképet. A duda indexként való használata itt törvényszerű. Különböző jelentéseit fedezzük fel: „vigyázz, jövök!”, „itt vagyok, ne gyere nekem”, „besorolok eléd!”, „menjünk már!” stb. Az érdekes az, hogy senki sem indulatból dudál, mint nálunk, hanem higgadt, nyugodt jelzésként.

Rövidesen kiderül, hogy nem áruházba, piacra vittek minket, hanem az előkelő ruhaboltokba. Benézünk egy kisebb, alagsori ruhaüzletbe, ahol torokszorító az utcáról leszálló füst, szmog. Igyekszünk minimális levegővétellel körbenézni, de szörnyű belegondolni, hogy az ott dolgozók egész nap ezt a mérgező füstöt szívják. A felszínen is hasonló a helyzet. Otthon kiérezzük a városban, ha egy büdös teherautó elmegy előttünk, itt ez az alapkoncentráció. A nézelődéssel, vásárlással el is telik a nap. (A beilleszkedés miatt illik vennünk néhány, a helyi viseletnek megfelelő ruhát, néhány váltóruhát a hozottakon felül és több praktikus dolgot: gyertyát, hálózati átalakítót az itteni szabványhoz, ásványvizet – mert a csapvizet nem ihatjuk, még akkor sem, ha a helyiek immunrendszere hozzászokott már, és sokszor azt isszák.)

Delhi

2009.10.10. szombat

Hajnalban megérkezik a reptérről az elveszett bőröndünk, sértetlenül, egészben. Hát ez nagyon jó!

Helyben kapunk reggelit (halványszínű tojás omlett, serpenyőben pirított „pesti” szeletelt kenyér, lekvár), de ebédet meg vacsorát is. Majd a végén meglátjuk, mennyit jelent ez a számlán!… (Ez is a kulturális meglepetések közé tartozik, hogy a szállásdíjban ugyan csak a reggeli van benne, de már kérdezik is, hogy mikorra kérjük az ebédet, vacsorát meg az autót, szívesen bevisznek a városba. Persze, amint felocsúdunk az utazás fáradalmaiból, kezdjük átlátni a helyzetet, és kiváltjuk a szolgáltatásokat a lehető legolcsóbb megoldásokra.)

Delhi

2009.10.12. hétfő

A város széléről beutazunk a központban lévő irodába, az EHA-office-ba. A nagyvárosi dugó és forgatag már a szokásos. Az irodaház egy nagyon zsúfolt helyen van, körülötte több száz autó és több száz motor parkol, dúl a harc minden talpalatnyi helyért. A kapualjban a nyomor életképei fogadnak. Felmegyünk a 8. emeletre, ahol az EHA székhelye némi szigetet képez a kaotikusan rendezetlen és elhanyagolt épületben. Kellemes, légkondicionált iroda – jólesik a 35 °C-os hőségben.

Kedves a fogadtatás, jó találkozni azokkal a testvérekkel, akikkel már hosszú hónapok óta levelezünk, egyeztetünk. Dr. Ann, a szervezet vezetője, Leela, a titkárnő, Mr. Vian, aki a vakcinák beszerzésében jártas, Ajit pedig az önkéntesek felkészítésével foglalkozik, nagyon kedves ember, sok jó tanácsot kaptunk tőle – ez az a bizonyos kulturális „anti sokk tréning”. Sikerül tisztázni, hogy kik hogyan akarnak lehúzni minket, mi számít drágának és mi az olcsó. Pl. az EHA–szállás viszonylatában a 120 rúpia a reális (660 Ft), (300 rúpiáért akartak elvinni, amit végül 170-re alkudtunk le).

1 hetünk van itt az akklimatizálódásra, a város lüktetésének és az emberek életmódjának megismerésére, és, hogy beilleszkedjünk az EHA csapatába, és felkészüljünk az effektív feladatunkra. Az EHA egy 40 éves keresztyén szer-vezet, nemzetközi háttérrel, neve és célkitűzése: Emmanuel Hospital Association. Jelenlegi támogatói: Amerika, Anglia, Ausztrália, Kanada, India, Hollandia, Németország, Magyar-ország, Franciaország, Nigéria, Svájc, Új-Zéland. 20 kórház vezetését és támogatását vette át India északi és keleti régiójában. Célja a társadalom peremén és szegénységben élők egészségügyi gondozása, ellátása.

Egy friss élmény a kasztrendszerről: éjfél van, kimegyek a szobánkból az előtérbe, s azt látom, hogy a háziszolga – értsd: londiner, szakács, felszolgáló, takarító – egy másik szobában a földön alszik. Ezek szerint a gazda nem engedi meg neki, hogy valamelyik üres ágyon, vagy egyáltalán ágyon aludjon… Tudjuk, hogy itt ez a rendszer működik, de élőben mégis hátborzongató szembesülni vele.

Delhi

2009.10.16. péntek

Napjaink most az EHÁ-nál illetve a városban azzal telnek, hogy megismerjük az embereket, a társadalom különböző rétegeit a 13 milliós nagyváros életén keresztül. A spektrum igen széles, a városi közlekedés és a mindennapi élet jó keresztmetszetet tükröz az emberekről és a kultúráról/kulturálatlanságról. Delhi a monumentális város rengeteg emberrel, autóval, riksával, busszal, motorral, széles utakkal, 4-7 sávos közlekedéssel, nagy különbségekkel, éles kontrasztokkal: nyomor és luxus, hazaiak és külföldiek, szemétdomb és óriásplakát, mezítláb vagy légkondis autóban. Ezekről sikerült sok jó anyagot gyűjtenünk, majd a beszá-molónkon bemutatjuk.

Olykor sikerül jó árat kialkudni a riksásokkal, mégis Julinak fáj a szíve olyan „keveset” adni nekik, azért, mert egész nap a szmogot szívják, rázkódnak a riksán, centiméterekre cikáznak a forgalomban, folyton figyelnek – ami még így is több, mint amit a helyiektől kapnak. (Az egyik elszólta magát: „na jó, elviszem magukat indiai árért!)

Hálát adunk Istennek, hogy baleset nélkül megúsztuk a sok veszélyes városi utazást.

Vannak nagyon nehéz sorsok, fásult arcok. Olyan szomorú az arcuk azoknak, akiket itt szolgaként dolgoztatnak, annyira beszédes! (Van róluk is fénykép.) Annak a fiúnak, aki a szállásunkon dolgozik, odaadtuk ajándékba az egyik pólómat, amit a minap vettünk.

Delhi

2009.10.17. szombat

Ma van „diwali” (eredetileg: deepavaali) ünnep, az itteni karácsony. A házakat feldíszítik lámpafüzérekkel, virágokkal, mécsesekkel, ajándékokat vesznek egymásnak, még zsúfoltabb az egész város, mint eddig, este pedig a házak között, a tetőkről órákon keresztül lőnek ki tűzijátékot, petárdákat. Egyrészt nagyon szép, másrészt pedig fárasztó a fülsüketítő ünneplés. Eredetileg egy király érkezését várják, s a fényekkel láthatóvá akarják tenni otthonukat számára, és ezzel segíteni, hogy eltaláljon hozzájuk. Mára azonban – csakúgy, mint a „keresztyén Európában” – látványos ünnepléssé és harsány bulizássá vált.

A héten sokat megértettünk az itteni emberek viselkedéséből, életmódjából, szükségeiből. Nagyon nagy itt a drágaság, az a tapasztalatunk az első másfél hét után. A kozmetikumok, műszaki cikkek itt 1,5-szeres áron kaphatók a hazaihoz képest, a hétköznapi cikkek is hasonló áron vannak, mint nálunk.

Delhi-Landour

2009.10.18. vasárnap

Nagy utazás, átköltözünk a Delhitől ÉK-re lévő Landourba, ami a Himalájában van. ¾ 5-kor kelünk, a szállásról kivisznek a vasútállomásra és segítenek megtalálni a mi vonatunkat… Ez utóbbi elmarad, mert a sofőrünk megijed a zsúfolt, teli parkolótól, a sokféle lődörgő embertől, s ott hagy minket a csomagokkal. A váróterem tele több száz várakozó emberrel, többen ott aludtak, kezd világosodni, s végül könnyen megtaláljuk a vonatunkat. Már előre le kellett foglalni a jegyet az „I. osztályra” – ez nálunk a 2000 előtti II. osztálynak felel meg –, ami biztonságosabb, s adnak is valami reggelit (1 keksz és tea), ebédet a 6 órás útra. A „vagon” nagyon zsúfolt – nem kabinos, hanem egy irányba néző ülések vannak, mint a repülőn –, 65-en vagyunk össze-zárva, s a korai idő ellenére nagy a zsivaj. A vonat simán elindul az ülésekkel ellenkező irányba, így csatolták a kocsit.

A vonat átrobog az országon, nagy a nyomor, az emberek végzik napi szokásos rítusukat, sokan guggolnak a fűben, még van, aki fogat is mos a lapos háztetőn, a tehénlepények száradnak a napon tüzelőnek.

Dehra Dunba (ejtsd: deradun) érkezünk, innen autóval visznek minket föl a hegyekbe, a kórházhoz. A kórház dzsipjével megyünk, 34 km, s ki tudja hány ezer méter fölfelé, másfél óra alatt. Hát ez egy külön sztori…! Lélegzet visszafojtva kapaszkodunk a keskeny szerpentinen, óriási mélység alattunk. – Jut eszembe a vicc: „Én nem félek a magasban, csak az a mélység ne lenne alattam.” Ahogy pedig meglátjuk a magaslati települést, a „hegyen épített város” jut eszembe. Meredek hegyoldalakba épült házak, szó szerint „kősziklára épített házak”. Hajmeresztő ez a dimenzió, az ember beleszédül!

A kórház munkatársai kedvesen fogadnak, egyikük később néhány dolgot, helyet, épületet megmutat a városban. Férfiasan bevallom, fullasztó a séta, több száz métert teszünk meg le és fel. 2300 méteren vagyunk, nagyon tiszta a levegő, 20-23 °C van, estére lehűl 13-15 °C-ra, a szobában 16-17 °C van, fűtés nincs. Ugyanazt a szállást kaptuk, mint Daniék, egy kétszintes házrész, sok szobával, aminek csak az ¼-ére van szükségünk. Egy falusi parasztházat kell elképzelnünk, csak nem a szokásos hosszúkás elrendezésben. A szobák egérgyanúsak, de egyelőre nincsenek az épületben. Vigyázunk, nem tartunk ételt, becsukjuk az ajtókat. A másnapi gyümölcsöt kifüggesztjük az egerek miatt a ház falára a hidegbe, de kiderül, hogy – távollétünkben – a kedves szomszédok figyelmességből bevették, nehogy elvigyék a majmok – hát erre nem gondoltunk.

Landour

2009.10.19. hétfő

Megérkeztünk tehát munkánk 2. állomásához, ahol tovább folytatjuk előkészületeinket: délelőttönként bejárunk a kórházba, részt veszünk a reggeli áhitaton, megbeszélésen és viziten, majd a napi munkában. Landour valójában nem egy település, hanem a térképeken már megtalálható Mussoorie város része, egy hegy a többi közül. Tehát helyesen inkább Mussoorie-t kellene mindig mon-danunk Landour helyett. Sokan mégis büszkék arra, hogy Landour-iak. Landour híres a nyelviskolájáról, ahol 5 hétig intenzív hindi nyelvtanfolyamon veszünk részt. Nagyon nehéz a nyelv, sokat kell tanulnunk. A kórház az EHA 20 kórházának egyike, nemrég épült újjá, a neve: Landour Community Hospital (LCH).

Landour

2009.10.23. péntek

Napjaink nagyon sűrűek, reggel 8-tól este 10-ig zajlanak programjaink. Az idő, hála Istennek, nagyon szép, szikrázó napsütésre ébredünk (pontosabban először az órára, kora reggel), és egész nap élvezzük a napsütést, amikor éppen kint vagyunk. Este viszont 5-től lehűl a levegő, 6-kor lemegy a nap, és mintegy 10 fokkal hidegebb lesz. Naponta több száz méteres szintkülönbséget mászunk meg, nagyon fárasztó, de felér egy pulmonológiai és kardiológiai szanatóriummal. Az előző hónapban minden nap esett az eső, és nagyon borús, hűvös volt az idő, még most is emlegetik.

Az emésztésünk még mindig rendben van, bár a csípős ételekből már elegünk van. Erre mondják, hogy többször is csíp… Itt rizst vagy valamilyen lepény félét mindig esznek. A lepények közé tartozik egyfajta sűrű, tömény palacsinta, ehhez vegyes gyümölcslekvárt adnak. A minap reggelire szintén egy ilyen lepényt kaptam, kérdezi a szakács, hogy kechup-ot kérek hozzá? Mondom, inkább lekvárt. Majd kiderül, hogy nem volt véletlen a kérdés, mert a tésztába chilit kevertek… Hát, megnyugtattam magam, hogy az édes-csípős is egy létező párosítás a keleti konyhán.

Most már esténként egy rövid órára hozzájutunk az internethez, de csak néhány e-mail-váltásra és Skype-beszélgetésre futja az időből. Találtunk egy jó kis „internet-cafe”-t, amelyet egy szik család működtet. Őket a turbán-viselésükről lehet felismerni. El is neveztem a helyet „interturbán”-nak. Már Dani felhívta a figyelmünket arra, hogy ők (a szikek) nagyon kedves és megbízható (üzlet)emberek.

- A napok reggeli után 8:15-kor reggeli áhitattal kezdődnek, melyen a kórház munkatársai vesznek részt, kb. 30-an. Nagyon tartalmas alkalmak ezek, örülünk annak, hogy hasonló lelkiséggel telnek meg, mint a mieink. Vidám éneklés gitárral, dobbal, majd egy igemagyarázat, folyamatosan angolul/hindiül mondatról-mondatra.

- Utána részt veszünk az orvosi megbeszélésen, majd a nagyviziten egy 8-10 fős csapattal.

- Délig Juli csatlakozik valamelyik orvoshoz és részt vesz az ambuláns vizsgálatokon, én pedig az adminisztrációs dolgainkat intézem és készülök a délutáni nyelvóráinkra.

- A kórházi ebéd után ½ 1-től ½ 6-ig 4 hindi óránk van, fent a hegy tetején, a nyelviskolában, ami 25 perc mászásra van a kórháztól. Nagyon jó tanáraink vannak, nagy léptekben haladunk, igen intenzív a kurzus. Minden tanulóval 1-1 tanár foglalkozik személyesen (mi 1 csoportba tartozunk).

- Ezután leereszkedünk a városba, megvesszük, amire még szükségünk van, és vagy a kórházban, vagy valahol vacso-rázunk. (A kórházban mindig valami nagyon csípős ételt főznek.)

- 8-9-ig általában az interturbánnál fejezzük be a napot, felmászunk a hegyre, s ½ 10-10-re hazaérünk.

Az itteni hűvös idő miatt be kellett szereznünk néhány meleg ruhát. A repülésre vonatkozó súlykorlát miatt ugyanis csak nagyon kevés ruhát hozhattunk magunkkal. Még így is örülünk, hogy a legszükségesebb dolgok éppen belefértek a 20-20 + 8-8 kg-os keretbe. Néhány speciális dolognak nagy hasznát vesszük, mint pl. kenőcsök, kis zseblámpa, éles kés, elosztókábel, multivitamin.

A lakásban nagy a félelem a virtuális egerektől – de eddig még nem találkoztunk velük, csak régi nyomokkal. (Tehát „optikai egér” még nincs. ) Az első hét végén sikerül kapnunk egy kis fűtőventillátort, ami legalább a hálószobában segít a hideg ellen. Minőségi változás a komfortfokozatban! Eddig 4-5 réteg ruha, 3 takaró sem volt elég. Időnként azonban elfogy a víz vagy nincs áram, ez megnehezíti a mindennapi életünket. Most tudjuk igazán értékelni, hogy otthon ezek természetes és folyamatos szolgáltatások.

Mussoorie, 2009. október 31.

Juli és Tamás

Aki szeretné még támogatni utunkat, az befizetheti/átutalhatja adományát a Missziói Iroda központi számlájára az alábbiak szerint, vagy készpénzben a Pasaréti Gyülekezet irodájában.

11100104-19024048-36000001

Címzett: Magyarországi Református Egyház

Közlemény: Külmisszió – Céladomány Németh Júlia indiai orvos-missziói útjára

Köszönünk szépen minden támogatást!

Innen letölthető a képekkel kiegészített hírlevél