Napló 7: Napjaink júniusban

Németh Júlia és Pálúr Tamás

Fatehpur

2010. június 13. vasárnap

    
½ 9-re elsétálunk az egyik helyi keresztyén gyülekezetbe, ahova a munkatársak többsége is jár. Nyáron a hőség miatt korábban tartják az istentiszteletet. A kis templom elengedhetetlen belső tartozékai a mennyezeti ventilátorok, amire még ebben a reggeli órában is nagy szükség van. Hazafele tartunk a házak között, olykor 1-3 méteres sikátorok labirintusában, az emberek úgy haladnak a kampusz felé, mintha mise’ történt volna – semmilyen érzelem nem olvasható le az arcukról.
A délelőtti ebédkészítés közben elfogy a víz. Utánanézek, mit lehet tenni. Az ügyeletes karbantartónak mondom: „pani nahi he”, „nincs víz”, mire ő nyugtázza, és mondja, hogy majd csak akkor tud a tartályba vizet szivattyúzni, ha megjön az áram. Akkor először az áramra várunk. 11-kor rendre meg is érkezik, és a mini víztoronynál múlt századi módszerekkel elkez-dődik a tranzakció a kút és a fölötte levő tartály között. A kutat talán még az 1909-ben épült kórház első éveiben áshatták, de legalábbis több évtizedes – nem sikerül kiszedni ennél konkrétabb információt Mr. Raoból, aki most személyesen irányítja a több órás műveletet. Vagy a szivattyú nagyon öreg már, vagy a víz apad a kút mélyén, mindenesetre a hivatalos magyarázat: a szárazság miatt ilyenkorra már nincs elég víz a kútban. Nagyon kell már az eső, várjuk a monszunt. Gyakorlatilag most válik világossá számomra, hogy a kórház nem is a vezetékes hálózatról kapja a vizet, hanem teljesen önellátó. Összesen 3 kút táplálja a kampuszt, amiből ez a legrégebbi, és az épületeknek 1/3-át látja el. Ez egy jó hír, mert vélhetően tisztább és mindenképpen olcsóbb, valamint független a központi vízellátás problémáitól. Már tervben van ennek a régi kútnak a kiváltása, még júliusban elkezdik az új kút fúrását – majd meglátjuk! Addig át kell szivattyúzni a másik kútból vizet ebbe a tartályba. Ez már hétfőre marad. Minden esetre nyugtázom az erőfeszítéseink eredményességét, hogy „uské kamré mé pani a rahi he”: „a szobánkban már jön a víz”.

Fatehpur

2010. június 11. péntek

A 4. naplónkban arról számoltunk be, hogy a nővérek a hideg ellen meleg vizes palackot ölelgetnek. Most viszont a hideg vízzel teli palacknak lenne felbecsülhetetlen értéke. Ide-oda egy-egy hűtőbe be tudnak tenni egy kis vizet, de a megoldás az lenne, ha a nővéreknek lenne egy saját hűtőjük. Felvetjük az ötletet Helenéknek, akik veszik a lapot és megígérik, hogy kipuhatolják a nővéreknél, hogy valóban van-e szükségük rá. Néhány nap eltelik, mire sor kerül a megbeszélésre, ahol átfogóan ráruházzák a nővérekre a kapott dolgok iránti felelősséget, vagyis, hogy tartsák tisztán a mosogatót, viseljék gondját a víztisztítónak stb. Még felelősöket is választanak! Viszont a nyár telik és minden napot nehéz átvészelni a meleg miatt. Közben nézzük a faluban az hűtőket és az árakat, alkudozunk, s amint megvan a döntés, hogy érdemes vennünk egy hűtőt, azonnal megvesszük – péntek este bent áll a hűtő az ebédlőben. Alig telik el néhány perc, már egyre többen tudnak arról, hogy kaptak egy hűtőt – pedig a sötét este leple alatt hoztuk be –, nem győznek hálálkodni érte. A megható az, hogy az egyik lány ki is mondja: „olyan nagy szívetek van!”, és mi ennek örülünk, nem annak, hogy hálálkodnak nekünk. Szombaton sem csomagoljuk ki még, hátha ünnepélyes keretek között akarja Helen átadni a nővéreknek, de egész nap nem történik semmi, így hát vasárnap délelőtt kibontjuk és beüzemeljük.
Ha nem kapunk otthonról adományt a hűtőre – mint technikai eszközre –, mi akkor is vállaljuk valahogy a költségét, mert nagyon fontosnak tartjuk a nővérek támogatását.
Az első hűtőt, amit már a 3. beszámolónkban említettünk, már megvettük, elkezdtük használni a szobánkban, majd elmenetelünkkor szerettük volna átadni. Időközben viszont úgy láttuk, hogy hasznos lenne itt hagyni, egy jól felszerelt vendégszoba részeként.

Fatehpur

2010. június 14. hétfő

Vasárnap óta nem működik az internet. Puhatolódzom, vajon tudnak-e már róla, máshol sincsen, vagy csak nálunk, intézkedtek-e már valamit. A magyarázatgyár beindul, rögtön három verzió is napvilágot lát. Ki azt mondja, hogy „valószínűleg az utcán elvágták a vezetéket a felüljáróépítés miatt”, ki azt, hogy „már 3 napja nincsen”, ki azt kérdezi, hogy „nincs internet?”, más azt mondja: „tegnap még használták”. (Eszembe jut az egyik otthoni kereskedelmi rádió, amely a véleményeket a hírek elé helyezi, fontosabbnak tartva a tényeknél. A gyakorlat itt is az, hogy legyen valamilyen magyarázat, csak az összefüggéseket ne kelljen firtatni, az igazságot ne kelljen kimondani.) A lényeg, hogy Helen szólt Mr. Rao-nak az ügyben. Na, mondom, akkor vagy a vízprobléma marad, vagy a telefon, a kettő együtt biztos nem fog menni. Rövidesen Dayaram, az „áramszerelő” elkezdi vizsgálgatni, kötögetni a házak között lógó vezetékeket, hátha megtalálja a hibát… Mr. Rao pedig irányítja a munkát.
Már 2. napja nagyon nehéz elviselni a meleget. Valószínűleg nőtt a páratartalom, bár eső még mindig nem jött. Elbeszélésből nem tudtam eddig elképzelni, hogy milyen lehet a 40 fok fölötti meleg és a magas páratartalom melletti hőség. Ezt szó szerint csak a bőrén érzi az ember.

Fatehpur

2010. június 16. szerda

Kihasználjuk, hogy K.T. (Kéthi), Helen férje Kanpurba megy, és úgy döntünk, hogy vele tartunk. Segítségével utána tudunk járni a kanpuri főpostán a 3 hónapja feladott csomagunknak, tudunk venni még szúnyogcsapdát a kórháznak és útközben tudunk sokat beszélgetni. Mivel 3 napja nincs internet, nehéz jegyet venni a megfelelő vonatra, ezért inkább most is a kórház dzsipjével megyünk, s így egybe tudjuk kötni utunkat a havi bevásárlásunkkal is. K.T. most is végzi a munkáját, telefon-lelkigondozást végez – ő amúgy utazótitkárként, lelkigondozóként dolgozik –, most éppen házassági tanácsokat ad. Tipikusan erre a feladatra termett, nagyon kedves, mélyérzésű, komoly hívő ember. Aztán mi is beszélgetünk. Bölcs gondolatait lelkes előadásmódjában szívesen hallgatja az ember.*
Hazafele is beszélgetünk, s egyszer csak kiderül, hogy 4 hét múlva elköltöznek Fatehpurból. Nem hiszünk a fülünknek. De igen, Helent 9 évi munka után áthelyezték a dehraduni EHA kórházba (Landour mellett, Herbertpur Christian Hospital). Nagyon lesújtó a hír, sokkolóan hat ránk. Pedig eddig éppen abban bíztunk, hogy – megismerve Sujithot és Helent – személyükben jó kezekben hagyhatjuk majd itt a kórházat elmenetelünk után. Nagy szükség van olyan kulcsemberekre, akikkel a távolból is lehet tartani a kapcsolatot, érzik az idők jeleit, és megértették, hogy mi mindent kezdtünk el változtatni a kórház hétköznapjain. Ők ketten az igazi motorjai az átalakulóban lévő kórháznak.* A kezdeti éveiben Helen hozta ki a kórházat a súlyos pénzügyi deficitből. Most pedig láthatóan nagy tiszteletnek örvend, mindenki felnéz rá, egyesek tartanak a szigorától, mások pedig élvezik a kedvességét.
Nagy kérdések előtt áll a kórház, pl. hogy merre fejlődjön – eszközök, szakirányok bővítése, munkatársak képzése, misszió… Szóval emberileg nagyon kilátástalan a helyzet és azt lehet mondani, hogy ez a változás rossz döntés volt, sokat veszít a kórház Helenékkel. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy Isten irányítja az eseményeket, és ők is imádkoztak a döntésért. Első soron az Úrnak van terve a fatehpuri kórházzal és Ő is fogja azt megvalósítani, még akkor is, ha még nem látjuk, hogy hogyan. Sokszor nem látjuk át az Ő terveit, s az események alapján azt hisszük, nem az valósul meg. Imádkozzunk azért, hogy megfelelő emberekkel tudjon a kórház fejlődni lelki, egészségügyi és anyagi téren!

Reggelente több tucatnyi majom vonul át a kampuszon (bahut bandar he = nagyon sok majom van). Sok kárt tesznek a kórház körül: virágcserepeket borítanak fel és törnek össze, vezetékeket rántanak le; engem azzal bosszantanak, hogy a kiteregetett ruháinkat lerángatják, sőt még a színes csipeszekkel is játszanak. Aki látta, azt mondta: táncoltak a ruháinkban a majmok.

Továbbra is küszködünk az elemekkel: 38-42 fokos melegben nő a páratartalom, egyre többször nincs víz, az áram kiszámíthatatlanul megy el és jön megint meg. Leégett az utcán egy trafó*, ami a kórház egyik fázisát is biztosította, ezért most hol 240V jön, hol 150*. Az utóbbinál a hűtő sem megy, meg a „klímának” a szivattyúja sem, s a ventillátorok is lassabban pörögnek. A telefon- és internet vonalak még mindig nem működnek – állítólag annak volt igaza, aki azt blöffölte be, hogy a felüljáró építése miatt elvágták a vezetéket. A karbantartók kiépítenek egy ideiglenes közvetlen betápláló vezetéket a generátortól a mi kutunkig, amiből az derül ki számomra, hogy valószínűleg nem is a víz fogyott ki belőle, hanem a csökkent „main line” feszültség miatt nem nagyon működik a szivattyú.

2010. június 17. csütörtök – Az incidens

Reggelente bezörög az ajtónkon a „dúdvala”, a tejes ember, veszünk tőle friss bivalytejet. Örülünk is, hogy tehetjük, mert ezzel mi is támogatjuk a dolgos embert. Mindig is tisztelettel voltunk azok iránt, akik kemény munkával szerzik meg kenyerüket. (Úgy vagyunk ezzel, mint Boáz, akiről azt olvassuk a Rúth könyvében, hogy aratáskor szándékosan hagyott a földön kalászokat, hogy az éhínség idején a szegény Rúthék összeszedhessék maguknak a maradékot. Szívesen fizetünk mi is a szegényeknek, még egy kicsit többet is, akik dolgoznak – ez is diakónia.) 2 napja azonban véletlenül megláttam, ahogy az utcán egy hordóból vizet merít, s találkozott a tekintetünk… Másnap viszont nem jött be hozzánk, kihagyott minket a körből a kampuszban. Az elmúlt napokban pedig azt tapasztaltuk, hogy a tej felforralásakor a fele elpárolog, nyilván vizezi. Összeáll a kép: hígítja a tejet és rájött, hogy lelepleztük. Ma megint jön, de csak a felét fizetjük neki, mondván: half dúd – half price! Majd előkapom a fényképezőgépet, hogy megörökítsem Nektek az arcot a dúdvala sztorijához, amikor fordulatot vesznek az események. Tiltakozik a fotózás ellen és beszalad a Sujithékhoz árulkodni. Ők kijönnek és megpróbálnak igazságot tenni közöttünk, a dúdvalát megnyugtatják, majd egy hosszú, 5 órás beszélgetés veszi kezdetét közöttünk, szóba kerül kultúra, kasztrendszer, kisebbség, szegénység, nyomor, higiénia, misszió, támogatás, fejlesztés, nyugati segítség stb. Azóta sok mindent másképp látunk…

Fatehpur

2010. június 22. kedd

Sötét felhők érkeznek, de még mindig nem jön meg az eső. Úgy várják az emberek a monszunt, mint a sivatag élővilága az esős évszakot. Mindenki keresi az árnyékot, ha egy kicsi is van, oda húzódnak az emberek. Ha 42°C fölé melegszik a levegő, akkor pl. pislogáskor már azt érezzük, hogy a szemünk nedvessége jóval hűvösebb, mint a levegő forrósága. Igyekszünk visszahúzódni az épületbe, mert ott „csak” 34-36°C van. Nagyon érdekes, hogy minden tárgy meleg az épületben: a csempe, a márványlap, a ruhák, az ágy. (Itt nem kell mondani senkinek, hogy „kislányom, ne ülj le a kőre, mert felfázol!”) Eddig még sosem enyhült a levegő 30°C alá, még éjszaka sem.
Tegnap volt a nyári napforduló, s egyben – a legnagyobb eséllyel – a legmelegebb nap is. Május-június pedig a fő esküvő szezon is. Mivel a legtöbben a horoszkóp és hasonló babonás vallási hiedelmek alapján tűzik ki az esküvő(jük) dátumát, e-zért a leghosszabb napon volt a legtöbb esküvő. Sujith is meg-hívást kapott a kórház egyik páciensétől egy közeli tanyára 2 testvérpár esküvőjére (igen, egy lány testvérpár egy fiú test-vérpárhoz ment hozzá – persze külön-külön ), ahova minket is magával vitt. 5-en utazunk Sujith Hyundai Santrojával az esti sötétben, de a falu kivezető útjait blokád alá veszi az esti dugó, így újra és újra vissza kell fordulni és más útvonalat választani.                                        

  
   A kis autóban klíma működik, ami először nagyon jól esik a 40 fokban, de 10 perc után, ahogy a 16°C-os levegőt ránk fújja, már azon drukkolunk, hogy ne fázzunk meg. Nagy látványosságként csöppentünk be a lányos háznál megszervezett esti ünnepségre, aminek itt is fő „fogása” a vacsora volt, és nagy büszkeséggel vonultattak föl minket, mint értelmiségieket, városiakat, orvosokat, külföldieket, fehéreket. A díszvacsorára abszolút profán körülmények között, közvetlen az istálló mellett, megfelelő érzékszervi hatások kíséretében került sor. Nagyon-nagyon érdekes volt látni a tanyasi emberek ünneplését és életkörülményeit.

„Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! Is-ten után szomjazik a lelkem, az élő Isten után.” 42. Zsoltár 2. vers
S ahogyan a melegtől szenvedő emberek várják az esőt, úgy lessük a laptopunk képernyőjének a jobb alsó sarkában a két kis kék monitor ikon mellett megjelenő buborékot, ami az internet-kapcsolat visszatérését jelentené. Már 10 napja nincs internet, teljesen el vagyunk zárva a külvilágtól. Persze mindig valaki megígérte, hogy holnapra megcsinálják a vonalakat, de ezt mi már nem vesszük komolyan.

És láss csodát: estére megjelenik a földgömböt ábrázoló buborék az internet-kapcsolat ikonon! Hála Istennek! Újra kapcsolatot tudunk teremteni az otthoniakkal, a világgal!

A betegek – néhány konkrét eset

A kórházban az élet továbbra is mozgalmasan telik, a rendelőben megszaporodtak azok az esetek, melyek a meleg idő hatására alakulnak ki, mint a kiszáradás, gyomor- és bélrendszeri fertőzések. Az előbbiek elsősorban az újszülötteket, csecsemőket érintik. Ezeket a kicsiket aztán néhány napra fel is vesszük a kórházba további kezelésre. A járóbeteg-rendelésen a terhesgondozás az őszi esküvői szezon hatására mostanában forgalmasabb . A kórházban továbbra is folynak a szülések, császármetszések, valamint Sujith sebész végzettsége révén egyre több a sérvműtét is, ami nagy segítséget jelent a kórházba járó – első sorban – szegény be-tegeknek.

Néhány kiemelkedő, örömteli illetve szomorú esetet szeret-nénk most kiemelni a kórház hétköznapjaiból.
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy hosszú ittlétünk alatt több beteg sorsát hónapok után is figyelemmel tudjuk kísérni. Így került sor megint egy-egy ismerős beteggel való találkozásra.
Nagyon megörültünk, amikor az egyik szakrendelésen a januárban rekeszizomsérvvel műtött kislányt – akinek az életesélyei akkor na-gyon csekélyek voltak – az édesanyja kontrollra hoz-ta. Szinte rá sem ismertünk, úgy kivirult azóta.* (4. Napló/2010.01.14. csütörtök)
Szintén a napokban találkoztunk újra azzal az asszonnyal, aki égési sérülésekkel feküdt itt a télen, ő is nagy mosollyal köszönt ránk. Most utókezelésekre jár, de láthatóan jól van.* (4. Napló/A kórházi munkáról; Lapzárta után)

De sajnos a kórház életéhez hozzátartoznak a szomorú történetek is. A napokban vesztettünk el egy, a 20-as éveinek elején járó nőt, aki az első babáját várta. Terhesség okozta magas vérnyomással került felvételre, összedugtuk fejünket, hogyan tudnánk rajta segíteni, de állapota egyre romlott. Ezért, állapota stabilizálása után Kanpurba, egy nagyobb központi kórházba küldtük tovább. Azonban, másnap érkezett a hír, hogy még út közben meghalt.
Ugyancsak egy fiatal, első gyerekét váró terhes nő, aki motorbalesetben traumás sérüléseket szenvedett, eszméletlen állapotban került felvételre. Mondtuk a felvételekor a családnak, hogy a beteg állapota nagyobb centrumban történő ellátást igényel, vigyék rögtön Kanpurba. Azonban ők ezt valami miatt elutasították. Így felvettük a kórházba és a szerény lehetőségekkel, amivel a kórház rendelkezik, próbáltuk az állapotát stabilan tartani.* Másnap mégis úgy döntött a család, hogy elviszik Kanpurba, de már késő volt, útközben ő is meghalt.

Vannak tehát néha olyan csodával határos esetek, melyeket a kórház szűkös keretei között meg tudunk oldani, azonban vannak olyanok, melyeket más, nagyobb központban kellene gyógyítani, de a betegek és hozzátartozók döntésén, pénztárcáján múlik a további szakszerű ellátás. Nagyon nehéz feldolgozni, hogy annyira könnyen el lehet veszíteni itt egy beteget, akin otthon rutinszerűen lehetne segíteni. Sokszor a kórház részéről is nehéz a döntés: felvenni, hátha tudunk segíteni, vagy elutasítani. Otthon sokszor szidjuk az egészségügyi ellátást, okkal vagy ok nélkül, azonban ha összehasonlítjuk, hogy itt Indiában mihez, hogyan és milyen áldozatok árán jutnak hozzá az emberek, akkor talán jobban értékeljük a magyar körülményeket is.

További örömteli események is történtek a kórház életében: a már 11 éve itt dolgozó egyik igen jól képzett nővér a napokban műtőasztalra került, hogy életet adhasson második lány gyermekének, aki császármetszéssel született. (6. Napló/3. oldal, utolsó képen jobbról)* A helyzet intimitásából fakadóan férfiak nem tartózkodhattak a műtő-ben, még Karim sem, a műtős asszisztens, csak Sujith.)
A fél kórház ott sertepertélt a műtő előtt és együtt izgultak a családdal. A baba nemét persze nem tudták (csak mi orvosok, mivel az UH alapján be lehet azonosítani), ahogy ezt egyetlen betegnek sem szabad itt elmondani, a lánymagzatok „kevésbé értékes mivolta” miatt.
Szinte minden második terhességi UH vizsgálat során elhangzik a kérdés, mi a születendő baba neme, de erre a kérdésre nem szoktunk válaszolni, hiszen ez szigorúan tilos, ahogy ezt a kórház bejáratánál elhelyezett nagy tábla hindi és angol nyelven jelzi is.

Fatehpur, 2010. július 5.

Juli és Tamás

Aki szeretné még támogatni utunkat, vagy a kórház felszerelését, az befizetheti/átutalhatja adományát a Missziói Iroda központi számlájára az alábbiak szerint, vagy készpénzben a Pasaréti Gyülekezet irodájában.

11100104-19024048-36000001

Címzett: Magyarországi Református Egyház

Közlemény: Külmisszió – Céladomány Németh Júlia indiai orvosmissziói útjára

vagy

Külmisszió – Céladomány kórházi eszközökre/Németh Júlia

A hírlevél letölthető innen pdf formátumban fényképekkel (3,82 MB)